Századok – 1899

Történeti irodalom - Berkeszi István: Rendi országgyűléseink magyarsága. Ism. Ferdinandy Gejza 61

63 • TÖRTÉNETI IRODALOM. rint az 1825. évi országgyűlésen a főrendi tábla tanácskozási nyelve még kivétel nélkül a latin volt. A tévedés szavaim értelmezésében, vagy ha úgy tetszik, előadásom szűkszavúságában rejlik ; mert az 1825. évi országgyűlés a főrendi táblán tényleg még kizárólag latin tanácskozási nyelvet talált, s a magyar nyelv divatja ott csak Széchenyi magyar felszólalásával vette kezdetét. A Il-ik, III. és IY. fejezetekben szerző azon küzdelmeket tárgyalja, melyeket az ország rendei, a gyakorta megvádolt és nemzetietlenséggel rágalmazott kiváltságos nemesség, a királyi propositiók és leiratok, a két tábla üzenet váltásai, és az országgyűlés feliratainak megmagyarosítása körűi fejtettek ki, az Y. fejezetben pedig a törvények nyelvének adja kimerítő történetét. Ezen Y. fejezetben azonban — sajnálattal kell bevallani az igazságot — az általam annak idején követett téves nyomon halad, azt következtetve a Szent László törvényei II. és III. könyvében előforduló magyar szavakból, hogy azok a törvények magyarul szerkesztettek, s csak később fordíttattak le latinra. Sőt ezen részt annyira kritika nélkül vette át értekezésemből, hogy az abban tollhibából vagy siettségből benmaradt rossz fordítást is átveszi, midőn a »jóhergech« szónak az »orgazda« értelmet tulajdonítja. Pedig Szent László III. k. 13. f.-ben világosan ez áll : »rerum fugitivarum collector, quem vulgariter jokergech dicunt,« a miből világos, hogy a jókerkecs nem egyéb, mint a bitang jószág összegyűjtője, a marhatenyésztés korának mezei kerülője. A Szent László törvényeiben előforduló magyar szavak a magyar szerkesztés mellett nem bizonyítanak. A középkorban mindenütt szokásban volt, hogy a latin kifejezések mellé »vulgo«, vagy »qui dicuntur« avagy »qui vocantur« szavakkal az illetősége nyelvén a megfelelő közönséges elnevezés is bevétetett magyarázatképen a latin szövegbe, a nélkül, hogy ezen szöveg előbb más nyelven szerkesztetett volna, mint latinál. Sőt épen a Szent László törvényeiben ezen, a középkori általános szokásnak megfelelően előforduló magyar szavak mutatnak arra, hogy ezen törvények nem fordításban, de latinúl készült szövegben maradtak ránk, különben mi szükség lett volna arra, hogy a latin kifejezések mellé a magyar is kitétessék. Az iránt, hogy a tanácskozások, melyeken a latin szöveg alapjáúl szolgált határozatok meghozattak, magyarul folytak volna, nincs semmi kétség. De azon korban az írásbeliség még nem játszotta azt a szerepet, hogy a határozatok rögtön írásba foglalva praecisiroztattak volna s így állíttattak volna össze