Századok – 1898

Értekezések - SZÁDECZKY LAJOS: Thököly erdélyi fejedelemsége - II. közl. 317

MAGYAR FERENCZRENDIEK A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN. 319 külön a szegény szerzetest a többi lakostól. A templomot, a zárdát, a városokkal és falvakkal együtt felégetik, s az embereket vagy elhurczolják vagy megölik. A tartományfőnök ugyan rendesen idején intézkedik, hogy a szerzetesek a fenyegetett vidékről mihamarahh más biztosabb helyekre meneküljenek. De néha oly váratlanul, oly kiszámíthatóan gyorsasággal jön a szerencsétlenség ! Igaz, a többiek beletörődnek valahogy a veszteségbe. A szegény áldozatokat megkönyezik, feljegyzik! neveiket évkönyveikbe s úgy tekintik őket, mint hivatásuk mártírjait, a kiknek emléke a rendben mindig élni fog. De a nép elveszti tanítóit, vigasztalóit. A zárda megfosztatik lakóitól. 8 a szerzet fogy számban és erőben. Megsokasodnak az elpusztult kolostorok, a rendtagok folyton kisebb körre szorulnak, s mindjobban elvonulnak az ország felső vidékeire. Ámde a könyörtelen enyészet, mely az egykor - nem is oly rég — oly nagy, befolyásában hatalmas, tevékenységében pótolhatlan rend életét szinte halálos zsibbadásba merítette, követi őket ide is, s pusztító ereje meglátszik a zárdákon, csak úgy mint azok lakóin. Nem rendelkezvén sem kellő költséggel, sem elegendő munkaerővel, a szükséges tatarozások, javítások elmaradnak. »Az épületek falai romladozni kezdenek, a vakolat, a cserép mindenfelől hull, az ablakokat beveri a jégeső, az Isten házába szabad bemenetele van az esőnek, hónak«,1

) s a szél sivítva száguld végig a hosszú folyosókon, kísértetiesen bezörgetve az elhagyott, lakatlan termek ajtain. Az embereken pedig bizonyos keserű fásultság vesz erőt. Nem tudnak örülni, nem képesek reményleni. Fáradtan vonszolják tovább az élet terhét, s ha egy idősebb társuk az örökkévalóságba költözik, s ők imádkozva körülállják kihűlt tetemét, a halál borzalma nem képes lelkükben elfojtani a gondolatot : »Istenem, milyen jó már őneki ! Megtért atyánkhoz, szent Ferenczhez, s része lesz az örök boldogságban«. S azután, ha később magános czellájukba térnek, vagy egyhangú lépésekkel mérik végig a homályos folyosót, ismét felmerül bennük a halál gondolata, s szomorú nyugodtsággal kérdik önmaguktól : vájjon mikor kerül reánk, reám a sor ? Ebből a siralmas korból akarunk mi néhány képet az ő életükből itt bemutatni. Elmondani, hogy milyen volt a szerzetnek belső szervezete, milyen szabályok alatt éltek, milyen jogaik voltak az elöljáróknak, milyen kötelességeik az alatt') Levelezőkönyv 216.