Századok – 1898

Brandenburg; Erich: Moritz von Sachsen. Ism. Kropf L. 743 - Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza. Ism. Wertner Mór 139

141 történeti irodai,om. meghatározására szolgálnak, e körülmény mellőzése egyszerűen nagy hiba lett volna. Minutiózus gondossága annyira terjed ki, hogy a különböző néven előforduló, de egymással azonos helységeket betürendszerint kétszer felsorolja (másodszor persze hivatkozással a helységről egyszer már mondottakra) és hogy azon helységeket, melyek akkori időben egyszer az egyik, máskor a másik megyéhez tartoztak, mindkét illető megyénél tárgyalja, s — a mi önként értetik — az olvasót azon megyére utalja, melyhez annak idején tulaj donképen mégis tartoztak ; oly helységeket, melyeket a kútfők a megye kitétele nélkül említenek, a valószínűség keretébe sorol be, a nélkül, hogy elfeledné e körülményt az olvasó tudtára adni. A helység meghatározása alkalmával vagy a még ma létező helységet vagy pedig a nevét őrző puszta, dűlő, hid vagy malom nevét nevezi meg, s a hol ez lehetetlen, arra törekszik, hogy az illető helység földrajzi fekvését határainak pontos körülírásával jelölje meg. A helységeket rendesen magyar kiejtés szerint nevezi meg, mely alkalommal rendesen a legkésőbbi okirat írásmódját veszi irányadónak, sőt ott is, a hol egészen bátran a mai megnevezést használhatná, jobban szereti a középkorú megjelölésnek leginkább megfelelő nevet használni, a mi ellen természetesen semmi kifogásunk nem lehet. Ezek volnának a mennyinek külső körvonalai, melyek nagyban és egészben véve mintaszerűeknek mondhatók. A belső körvonalok, melyeknek keretében kell, hogy a munka mozogjon, már komplikáltabbak, de mindamellett mégis pontosan rajzolhatok, ha mindig és mindenütt az ily munka czélját szemügyre vesszük. Mire való tulajdonképen a történelmi földrajz? ki vegye hasznát? ezek azon kérdések, melyeket ily munka kidolgozásának méltatása alkalmával kell szemügyre vennünk; a második kérdésre tehát tüstént azzal válaszolunk, hogy legfőbb hasznát a genealógia, a statisztika, a nyelvészet és a »történeti jog« palástjával beburkolt politika veszi. Hogy mindezeket kielégítse, első sorban kérdeznünk kell: minő lcútforrásokból merítsen a szerző egyáltalában Ε kérdésre csak egg válaszunk van : Az okirat korában, különösen minálunk, hol a legkülönfélébb levéltárak megnyitása után annyi az okirat, hogy avval vajmi kevés más nemzet dicsekedhetik annyira, az egykorú okiratnál más kútfőt használni nem lehet és nem szabad, csakhogy itt is mind a mennyitől ós minőtől függ. Ha szerző — úgy mint T. kötetében helylyel-közzel történik — valamely helységnél csak egyetlen egy hunyadi-kora-