Századok – 1895

IV. Hivatalos értesítő - Felhívás tagtársak lakhelyére vonatkozólag - 300. o.

MAGYAR TENGERÉSZET AZ ANJOU-KORBAN. 315 hajóit se lehetséges szorosan egymástól elválasztani, minthogy hol közös czélra működtek össze, hol pedig egymás ellen törtek, a mint ezt éppen a dalmát viszonyok fejetlen zűrzavara magával hozta. Elég az hozzá, hogy a dalmát hajók, melyek annyiszor megmérkőztek a velenczeiek gályáival, többnyire jóval kisebbek voltak mint ez utóbbiak és már akkor is külső jelenségükre nézve hasonló alakokat mutattak, (természetesen eltekintve a tulajdonképeni gályáktól), mint ezek az adriaitengerben egész újkorig a feliíJcJca, tartana, trabaccolo, brazzera sat. elnevezés alatt fenmaradtak. Ezen hajók meglehetősen rövidek, szélesek és laposfenekűek voltak, úgy hogy még sekély vizben és szirtek között is könnyen mozoghattak, hol őket a nehéz gályák nem követhették; legénységük csak 40—50 főre rúgott, de mind fegyvei forgató férfi, ki egyszersmind evezett is. harczolt is. Minden hajó egy vagy két árboczczal volt ellátva, melyre egy háromszegű. úgynevezett »latin« vitorla volt illesztve, a melyet szükség esetén le lehetett fektetni ; így a körülményekhez képest vagy vitorláztak vagy eveztek, míg a velenczei gályák majdnem kizárólagosan a nagyszámú evezőt használták az előmenetelre, A harczban ezen kisebb és könnyebb járművek annyiban nagy előnyben voltak a gályák felett, hogy akkor foghattak támadásba, mikor és hol nekik tetszett, míg a támadás elől mindég kitérhettek ha akartak, mert mindenütt biztos menedéket találtak a partok számtalan búvóhelyeiben, hová a gályák nem fértek. Mindezen okoknál, valamint bátorságuknál és harczi és tengerészeti jártasságuknál fogva a dalmátok mint szövetségesek nagy értékkel, mint ellenfelek nagy veszedelemmel voltak a velenczeiekre nézve ; azért nem juthattak azon szánandó sorsra mint a köztársaság keleti és görög gyarmatai. Es noha az érdekkülönbség folytonos súrlódásokra vezetett és ezekben a velenczeiek nagyobb értelmi és anyagi ereje gyakran győztes maradt, mégis a dalmátok megtarthatták nemzeti sajátságukat és szeparatistikus önkormányzatukat még akkor is, ha a velenczei fenhatóság alá hajolni kényszerűitek, így történt ez most is, és pedig annyival is inkább, minthogy ezúttal a dalmát városok meghódolása önkéntes és békés volt és ezek közjogi viszonya a magyar koronához elméletileg meg nem érintetett. Róbert Károly csak akkor vette észre; hogy Dalmátia és vele a tengeri hatalom kezéből ki csúszni készül, mikor 1333-ban a nápolyi királyságra való régi kívánsága részben teljesedésbe ment. Ezen esztendőben ugyanis, pápai közvetítés folytán, a nápolyi trónöröködési kérdés úgy lett rendezve, hogy Róbert nápolyi király leányunokája Johanna, (a már