Századok – 1894

Könyvismertetések és bírálatok - Zichy Antal: Gróf Széchenyi István hirlapi czikkei. I. II. kötet. Ism. dr. Váczy János - 242

248 történeti ikodafiom. cselekedetéből az egész fővárosi ifjúságra vonni következtetést^ Széchenyi a nemzeti színházat rendkívül fontosnak tartotta mint azon »száz meg száz karikák egyikét, melyeknek együtt murikálása egy kis istenáldással tán előmozdíthatná a közügyet« ; azért óvta e hazafias intézetet mindentől, a mi annak üdvös hatását bármi csekély mértékben gátolhatta volna. Sietett kijelenteni, hogy »néhány mámoros politikai ábrándozónak utánrivalgása« még a világért sem közvélemény. E felszólalása sokak szemében szálka volt. Ügy gondolkoztak, hogy a Marseillaise elhúzatásához a kormánynak semmi köze ; pedig Széchenyi épen azért szólalt föl, hogy a kormány előtt tisztázza a hevesebb vérű ifjakat. Midőn aztán körülbelül két esztendő múlva a német színházban két színésznő miatt valóságos botrány volt: a Széchenyi aggodalmait túlzottaknak hívők szinte követelték tőle, hogy a »rend és illedelem érdekében* ismét vesse latba tekintélyét. Pedig mi egészen más eset volt ez. kivált Széchenyi felfogása szerint. Hisz a német színházhoz ennek a nemzetnek semmi erkölcsi érdeke nem fűződik, míg a nemzeti színházat míveltségünk egyik fontos tényezőjének nem számítani »valóban megbocsáthatatlan túlbizottság és felfuvalkodás volna.« Voltakép rövidlátás a két dolgot egyenlő alapúnak venni. Ki is mondja most már, Kossuthnak fordulva, hogy »nem a néptől és a fiatalságtól vezettetni, de azt vezetni -r nem a szerint tenni, mit követel a nép, s mire van étvágya a fiatalságnak, de ahhoz képest cselekedni, mi hasznos, üdvös, elérhető rá nézve: ez hazafiúi tisztünk, ez polgári hivatásunk.« Nem vonakodik hangsúlyozni, hogy mindent a népért, de semmit általa. íme Széchenyi politikai magatartásának sarkelve, a melyet a Wesselényi és Kossuth elleni hosszú polémiájában oly sokoldahílag fejteget. Ebben már egészen a Kelet népe írójának sötét sejtelmei nyilatkoznak. Ifjúkori emlékeiből, a Wesselényivel kötött ideális barátságnak közös tevékenységre serkentő érzéseiből indul ki s lépésről-lépésre követi a saját és Wesselényi politikájának fejlődését, megmagyarázva, mily egészen más volt a húszas években a kormány magatartása, mint a negyvenes évek elején. Akkor minden igaz magyarnak az ellenzékhez kellett tartoznia, de most a mindenáron való ellenzékiség előreláthatatlan bonyodalmakba sodorja a nemzetet. Nem a szándék tisztasága az, a melyet Széchenyi hibáztat, hanem, a modor, a melyet Wesselényi és párthívei változtatni sehogy -sem akartak. »Nekem —. írja — e modor nem tetszhetett,, mert czélom siker volt, siker hazánknak előmenetelét, feldicsőítését tekintve; ilyest pedig mikép remélhetek oly eljárás