Századok – 1893

Könyvismertetések és bírálatok - Arneth; Alfred: Aus meinem Leben. Ism. B. R. 791

836 ' TÖRTÉNETI IRODALOM. Arnethre hárította a felelősséget : »car on France il faut se présentor à la française.« A z előbbi franczia kiadások hitelességét a kritikusok annál kevésbbc bolygatták, mert a legnagyobb örömmel s elismeréssel fogadták már előbb Hunolstein s Feuillet de Conches közléseit. Sybel volt az, ki aztán kimutatta, hogy durva hamisítványok, melyeknek a kiadók jóhiszeműleg lépre mentek. Nem érdektelen c helyen azt a néhány futólagos érintkezést is megemlítenünk, melybe Arnetli később Andrássy gróffal jutott. Andrássy haragudott az osztrák arckivariusra, — legalább 1869-ben magyar barátai a delegatióban így mondták Arneth -nek, — azon ajánlatért, melyet a magyar czimer kérdésében tett. Arneth a magyar czimcr közepébo a császári ház czímerct ajánlotta, mint a hogy Mátyásnál a holló, II. Lajosnál a lengyel sas volt a középen. A másik ügy a határőrvidék bekebelezése volt 1870-ben. Arneth, mint az urak háza bizottságának tagja, oly indokolást nyújtott be, melylyel Andrássy sehogy sem volt megelégedve. Andrássy személyesen fölkereste Arnethet s indokolása megváltoztatását kérte. Arneth az indokoláson nem változtathatott, de a felsőház határozata azután mégis Andrássy kivánata szerint dőlt el. Midőn kevéssel később Arneth Andrássy val találkozott, megkérdezte tőle, hogy meg van-e most már elégedve, s A határozattal igen, hanem az ön jelentésével nem.« volt a felelet. »A látszat után itélve — mondja Arnetb »Andrássy azt soha sem bocsátotta meg nekem. Rövid fél év után főnököm lett. s már csak meg kell mondanom, hosszú hivatalkodása folyamán igen barátságtalan főnököm volt.« A barátságtalan főnök helyett sokkal szivesebben időz Arneth azon emlékeknél, melyek őt az udvarhoz fűzték. A trónörökössel példáúl ennek gyermekkora óta már érintkezésben volt. A többi közt egy kedves gyermekadomát beszél róla tiz éves korából. A trónörökös vizsgálat előtt állott, melyekre Arneth is hivatalos volt. Mikor a trónörökösnél jelentkezett, ez csipőig érő zubbonykában, hátrahajtott inggallérban feléje sietett s kezét nyujtá. »Úgy hallom — mondá naivúl — Ön is főleg történettel foglalkozik. Nekem is kedvencz tárgyam, csakhogy most még csak Servius Tulliusnál vagyok.« De nem bocsátkozhatunk itt az »Emlékezések« bővebb részletezésébe. Arneth boldog életet élt, valóban szép életet, olyat, melynek alapját lelki derékség s munkásság képezi. Elte végén elismerés környezi minden oldalról, mint embert, mint tudóst s a bécsi Akadémia elnökét. Az ő életpályája szinte megingathatná a latin mondás igazságát »Bene vixit, qui bene latuit«. Az emberi életre mért közös csapásokon felül csak egy