Századok – 1893

Értekezések - KIRÁLY PÁL: A rómaiak aranybányászata Dáciában - II. bef. közl. 328

358 KIRÁLY PÁL. lóbb lévén mint a második, Kr. u. 170-ben, M. Claudius Pronto helytartónak, ki Moesiából a legio IV. Flavia Felix és legio VII. Claudia élén sietett a XlII-ik segítségére, még a tartománynak jól megerősített fővárosa Sarmizegetusa is hálálkodik. A bányavidék áldozatul esett már a betörés alkalmával, s a Kőrösök mellékéről fölkerekedett asdingok a Bihar hegység szegélyén emelt limes gyönge vonalát átlépve az Aranyos forrásainál : a Bihar Cucurbetán s onnan a Kis-Aranyos (Vidra) és szkerisorai Girda mellett egy nap alatt leszállva Vöröspatakot (Alburnus Maior) fölprédálták, mielőtt nagyobb haderő érkezhetett. A legújabb keletű viaszostábla 167 márczius 28-án kelt; a betörés tehát 167 április havára tehető. De Alburnus Maiorban a vagyonosabb bányászok, üzletemberek, mint többi közt a kölcsönüzletekkel foglalkozó Julius Alexander időt nyervén arra, hogy féltettebb okleveleiket, sőt háztartási készletüket is mély bányaüregekbe rejtsék, kiderül, hogy a lakosok a keleti vagy északi hadállások valamelyikéhez igyekeztek menekülni, s a támadást nyugatról jelzék előttük. Azonban még ha sikerült is életben elhagyniok Alburnus Maiort, a Maros teréig következő hosszú vonal erdőiből a támadóknak mindig kezére járó erdei munkások, pásztorkodó dákok gyilka elől — úgy látszik — nem szabadulhattak, s ők és hozzátartozóik úgy elvesztek, hogy az elrejtett holmiknak nem akadt tudója. A sors csupán annyival kedvezett nekik, hogy féltett viaszos tábláikat a kapzsi barbárok kezére sem játszá s a tudomány megbecsülhetetlen kincseként a késő utókorra szállította át. És az akkor lefolyt véres jelenetek hányszor ismétlődtek azóta az Érczhegység vadonjaiban anélkül, bogy a kiirtottak gyászos esete az új telepedéseknek akadályúl szolgálna. Avagy 1784 s még inkább 1848/49 nem az utolsó lélekig elpusztíták az aranyvidék intelligentiáját ? s ennek daczára ismét életerős és művelt magyar elemmel találkozunk ott. így volt ez kétségen kívül a Kr. u. 167-beli vérfürdő után is. Az első telepesek véres árnyai alig ijeszték el onnan azokat, kiket felsőbb parancsszó, vagy a megélhetés kényszere a bányászathoz kötött. Épen ezért Mommsen és különösen Hirschfeld abbeli okoskodásait, mintha a római bányászatnak a markomann háborúkkal vége szakadt volna, a tényleges valóság sehogysem támogatja. De még kevésbbé állhat meg az a tétel Dacia nemzetgazdasági jelentőségének szempontjából. Avagy elképzelhető-e Dacia fönnmaradása még kerek 90 évig az aranybányászat, sófejtés jövedelmei nélkül? s a birodalom biztosításának mi előnyére szolgált volna az előbb egy, később két, végűi pedig három legio erejét lekötő provincia,