Századok – 1893

Értekezések - KIRÁLY PÁL: A rómaiak aranybányászata Dáciában - II. bef. közl. 328

KIRÁLY PÁL. A RÓMAIAK ARANYBÁNYÁSZATA DACIÁBAN. 337 mikor a haderővel az impérium természetes határvonalát, az Al-Duna mentét sokkal biztosabban el lehetett volna zárni? Hisz Dacia örökös védelmi harczai oly pénz- és véráldozatokba kerültek, milyenekre Róma csupán a Balkán félszigeten nélkülözött só s a pénzverdék által igényelt arany, ezüst jövedelmes bányászata fejében szánhatta el magát. Tisztán nemzetgazdasági és financiális szempontokból erőszakolá tehát Róma a végletekig Dacia birtokát, s a markomann háborúk tanulságai inkább előidézői annak az éber gondosságnak, melynek úgy az őrvonal megerősítésében, mint a bányatelepek fölvirágoztatása körül fényes tanujeleivel találkozunk, különösen Septimius Severus óta, kinek féltékeny gondossága odáig terjedt, hogy a béke éveiben, midőn a népvándorlás fenyegető vihai'ja határainktól távol alig kezd morajlani, az Y-ik légiót Moesia Inferiorból a bányászat hátvédjéül állítja föl, s annak praefecturájával Potaissánál közvetlenül záratja el az Erczhegység északkeleti völgynyílását. Csakhogy mire a provincia megszállása úgyszólván teljessé vált, s a birodalom a tartományt biztosnak kezdi tekinteni, — a háborúk furiái újra fölébrednek fél századra terjedő szendergésükből, — s a mi nem sikerül annak idejében a szarmát-dák ostromnak : Dacia elbukása, a római gyarmatok megsemmisülése megtörténik most rövid két évtized alatt. A pusztítás szomorú dicsősége a góthok nevéhez fűződik. Maximinus uralkodásának kezdő évében 235 végén vagy 236 tavaszán a góthoknak feltartóztathatatlan áradata a Duna torkolatáig hömpölyög, s az ott lakók egyensúlyát megzavarva részint Dacia határaira szorítja, részint más népekre tolja. Maximinus dák harczait Dacicus Maximus titulusa jelzi. Az eddig még tűrhető szomszédsági viszonyoknak is vége szakad, s a szarmata népek, de különösen a roxolánok helyébe a Szeret és Prut közét 236-tól a harczias szellemű karpok foglalják el, — míg a Duna torkolatánál a góthok állapodnak meg. Nyomukban vér és pusztulás árad mindenfelé s 238-ban fölperzselték Tyra, Olbia görög gyarmatokat és Moesiában Istrost, úgy hogy Gordianus kénytelen a határszélek nyugalmát megvásárolni ; ezért Daciának volt legtöbb oka hálálkodni, mert 239-ben a Concilium III. Daciarum oltárt emel tiszteletére. Később azonban a szintén váltságdíjas karpokat elutasítá, — kik 245-ben tartományunk fölprédálásával kárpótolják magukat. Az időközben császárrá kikiáltott Philippus Arabs segélye későn érkezhetett, mert még Apulum, tehát Dacia első rangú erőssége sem kerüli el a fölprédáitatást, s oly nagy szerencse vala a megmenekülés, hogy egy apulumi polgár — Sarapis — »a Carpis liberatus«-ként SZÁZADOK. 1893. IV. FÜZET. 22