Századok – 1893

Könyvismertetések és bírálatok - Von Falke Jakab. Geschichte des Geschmacks im Mittelalter. Ism. Pór Antal 255

TÖRTÉNETI IRODALOM, 259 világi hölgy (asszony és leány) egészen bontott, a nyakra és vállra leomló, gondosan rendezett fürtökben hordta hajzatát, s ez amily természetes oly nemes Ízlésre mutat. — A haj tömegét, nehogy az arczba háruljon, koszorúval, melyet séta közben kerti vagy mezei virágokból kötöttek, körítették. Hanem ez alatt rendesen arany abroncsot, mely a homlokról a halánték felé hajolt le, s a hajat rendben tartani volt hivatva, alkalmaztak. A királynék e czélból rendesen koronát, míg más előkelő hölgyek többé-kevésbbé ékes, diademszerű hajkötőt (crinale) viseltek, melyet szintén koszorúnak hittak. Lipóczi és Nekcsei Demeter unokája kiházasításánál szintén kapott egy ilyen koszorút (vulgo : krenzul), mely megért egy falut. Egy másik hajdísz a kalap vala, melynek franczia neve (chapel, chapelet) elhiteti velünk, hogy Francziaországból érkezett hozzánk. Mellette a főkötő, németül : (.lebende is járta ; egyszerű, a főtetejét eltakaró, többnyire fehér szövet, melyet, miután a homlokot diademszerüen körülvette, a fülektől lefutó szalaggal az áll alatt erősítettek meg ; innét magyar és német neve. A főkötő nem ritkán prémezett volt. Nyoma van az árnyas, sőt szalmából font kalapnak is. Hogy a lábbeli szintén a divathoz alkalmazkodva, a keskeny, kicsi, fejében domború (ma mondanók : arisztokratikus) lábat föltüntetni volt hivatva, magától értetik ; noha a finom izlés tiltotta a lábat szemlére kitenni, amiért az rendessen a hosszú alsó ruha redői alatt settenkedett. Azon korbeli képírók vagy képfaragók művein a láb vajmi ritkán látható. Későbbi időbe esett, midőn a hiúság a hegyes lábbelit oktalanúl meghosszabbította. Az ekként megfinomodott izlés nem találta kedvét a sok ékszerben. Az aranyos, nehéz ruhaszegélyt teljesen nélkülözte, mert a ruha természetes és előnyös redőzését gátolta. A fülbevalók viselete, ezen barbár szokás szintén kiment a divatból ; gyűrűt is ritkán látni a szép ujjakon. Sőt a pompás, de nehéz agrafta is mely a palástot összetartotta, helyt adott a kapcsoknak, melyek a palást monno csücsében alkalmazva, zsinórral egybefűzve lehetővé tették, hogy palástját kiki tetszése szerint panyókán hordja vagy összébb vonja. Az illemtudó hölgy rendesen e zsinóron tartotta jobb kezét; legtöbbnyire sírkövén is így van ábrázolva. Magától értetik, hogy külső megjelenésében a vitéz (lovag) nem állhatott mögötte hölgyének. Ha azt óhajtá, hogy szive királynője hódolatát, bókjait kegyesen fogadja: meg kellett felelnie nem csupán vitézi, hírnevére, hanem viseletére, míveltségére nézve is. E követelmények közt azonban az írni, olvasni tudás nem állott. Hisz sem Eschenbach Volfrám, se Lichtenstein Ulrik nem értettek e deákos mesterséghez, jóllehet azt nagy költőnek, ezt elsőrendű igricznek (Minnesänger) tartják német szomszédjaink. 17*