Századok – 1892

II. Könyvismertetések és birálatok - DR. VÁCZY JÁNOS: A magyar irodalom története. (Irta: Bodnár Zsigmond.) 243

246 történeti irodalom. hat ragadja meg, nem mindnyájunkat ; s az eszme hatása, terjedése, győzelme vagy bukása nemcsak attól függ, milyen akadályokat kell legyőznie, hanem attól is, milyen vezérszellemek írják azt zászlajukra, más szóval, milyen hatalmas egyéniség kiván az új eszmének híveket gyűjteni. De nincs is semmi szükség arra, hogy az egyéniségnek elhatározóan fontos szerepét megtagadjuk azért, hogy a világtörténelem korszakalkotó eszméinek forradalmát értsük. Sőt azt hiszszük, minél fontosabb a lángelmék külön szerepe, annál könynyebben érthetők a világtörténelem nagy áramlatai, a melyek első ízben a haladás törvényei szerint nem egész nemzeteket, csak a kiválóbb egyéneket, a kik az első sorban állanak, ragadják meg s általuk terjednek az actio eszméi. Igaza van Kazinczynak, midőn írja: »nagy idő nagy embert szül és viszont nagy ember nagy időt teremt, ezt kiáltja az örök tapasztalás.« Bodnár az eszme erejének egyenes haladását tagadja s azt mondja, hogy »az eszme egy nagy lépést tesz előre, egy kisebbet hátra«. Spencer után indul, a ki a természet mozgását rhythmicusnak hirdeti. Yalószinűen azonban e tétel is osztozik az analógia útján keletkezett általánosítás vagy egyszintezés gyöngéiben. Némely mozgás rhythmicus, másik nem az. Bodnár is csak az izom mozgásának rhythmicusságát hiszi megtámadhatatlannak ; pedig a természeti tünemények haladási törvényei mennyivel könnyebben elvonhatok, mint a szellemi áramlatoké, a melyeknek erőssége annál hathatósabb, minél nagyobb az akadály, minél nagyobbak a vezérszellemek, a kik azokat terjesztik, s minél többeket sikerül amaz áramlatok eszméinek megnyerniök. »Az eszme actiója — irja Bodnár — sohasem határtalan, korlátlan, hanem hullámzó, rezgő, lebegő.« Pedig míg győzelemre nem jut, addig épen a korlátlanság erejével küzd, és hat; nem tétováz, nem haboz, nem alkuszik az akadályokkal, hanem feltartóztathatatlanul halad előre. Az oly eszme actiója, a mely haladásában meg-megáll, visszafelé is halad, nem tehet általános, egyetemes hatást. Akármelyik nagy eszme útja s haladása ellene szól a Bodnár föltevésének. A reformatio küzdelme leginkább. A mint Luther föllépett : ötven év múlva átalakult az ember világnézete s meg sem állt addig útjában, míg a győzelmet ki nem vívta. Bodnár azt mondja, hogy ez »eszme haladása lassan ment, legalább 40 — 50 évnek kellett lefolyni, míg az unitarismusig jutott«. Arról nem szólva, hogy Bodnár az unitarismust a reformatio végső diadalának tartja (bár a szövegben azt mondja, hogy ennek természetes következménye volt a szombatosság), csupán azt jegyezzük meg erre, hogy az eszme lassú haladása az akadá-