Századok – 1889

Bizottsági jelentések: - A városi bizottság jelentése. II. Írta dr. Erdélyi Pál 101

106 BIZOTTSÁGI JELENTÉSEK. '106 a Ifi az e fajta költeményekben nem nagyon válogatós. Ilyen lehetett jelen századi másolója, a ki egy csomó értéktelen alkalmi darab közé ékelte az említett collectio harmadik kötetébe. — Különben ez is alkalmi költemény, még pedig úgy látszik házassági ünnepélyre készült, s így átvisz bennünket a gyűjtemény egy másik csoportjának ismertetésére. Mint a nagy olvasó közönségnek szánt, már bizonyos tekintetben abba a felekezetbe tartozik, melyről alább valamivel bővebben kell szólanom, s mint alkalom szülte poétái termék még az előzők közül való, bár a fent említett felekezeti iskolák életéhez, múltjához semmi köze. Az alkalmi verselés örökös szokása lehetett, s az egész máig a magyar népnek. Nemcsak az előbb említett temetési és lakodalmi alkalmatosságok, hanem másfélék is elegendő űrügyet tereintettek iskolamestereknek, rectoroknak, papoknak, s más kadencziához értő embereknek versek írására. Tárgyban egyáltalában nem voltak válogatósak, s elég volt egy-egy bohókás tréfa, ötlet, valamely humoros vagy extravagans esemény, valamely különczködő alak, hogy a környék tollára, utóbb szájára kerüljön. A keresztelési, lakodalmi, vőfély-versek, installatorius, névnapi, disznótoros nóták, rögtönzések, gúnyversek, tréfás kadencziák, az úgynevezett fura históriák, s más efélék hihetetlen gyorsasággal termettek és terjedtek. Ily módon minden környéknek meg volt a maga külön, hogy ügynevezzem házi irodalma, a melynek sem czéljai, sem eszményei nem voltak valami feltörekvők, magasak. Benne csak a nép eszejárása, hangulata, kedély- és szívvilága, szóval egész lelki ereje van hamisíttatlanál megőrizve. S a ki fáradságot vesz magának, keresztül hatolni az efélék nehézkes tömegén, csodálkozni fog, hogy e selejtesen tovahömpölygő szóárba, e véghetetlen alexandrinokba micsoda gazdag szellem van erőszakosan, mondhanám élve eltemetve. Ez az irodalom kiegészítője annak, melyet könyveinkben ismertetve, magyarázatra találunk, és mégis mindeddig ugyancsak el volt hanyagolva. Igaz, hogy soha sem emelkedett valami magasra, mindig megmaradt a nép között, legtöbbször nagyon is póriasnak. Talán épen ezért nem gondoltak vele, vagy talán azért, mert meglehetősen el volt bújtatva, olyan helyekre, a hol eddigi kutatóink csak ritkán fordúltak meg. Mestergerendákon, levelesládák fenekén, régi salabakterok közé elhányva, értéköket nem ismerve, rájok gondot nem fordítva hevertek, lappangtak azok a kéziratok, nagy ritkán ponyvára került nyomtatott kötetek, melyekben ez az irodalom elszórva, elszéledve elterjedt. Valóságos lappangó irodalom, mostoha gyermek, kinek szakadozott, dísztelen ruhája megakadályozta, hogy tisztességes társaságban megjelenhessen. S ha nem volt is nagy befolyása a mű-iroda-