Századok – 1888

Könyvismertetések és bírálatok - VÁCZY JÁNOS: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban írta Beöthy Zsolt 362

történeti irodalom. 363 a kor viszonyainak s az illető író egyéniségének nem vázlatos, mint az író szerényen mondja, hanem mélyreható, sőt néhol majdnem kimerítő előadásával a művek keletkezését s hatásuk okait is fejtegetni. Ez a módszer az, mely az irodalomtörténet tudományának fejlődését hívatva van a legmagasb fokra emelni, a hol az a nemzet szellemének igazi tükre, valódi képviselője, jellembeli sajátságainak hű és állandó, biztos s mintegy élő bizonysága. Ez a módszer az, mely az eszmék fejlődését karöltve kutatja a nyelv fejlődésével ; mely a nyelv géniuszát »nem holt és meddő, hanem eleven ós termő erőnek« mutatja, a melyet a nemzet szellemének részint önmagából való, részint az idegen hatás alatti művelődése alkot. Nem a módszer feltalálása, vagy kigondolása, hanem annak helyes alkalmazása a Beöthy elvitázhatatlan nagy érdeme. A Brandes, Nisard, Taine módszerét újabban ő alkalmazza a legtöbb sikerrel s pedig mindenütt a mi álláspontunkhoz, a mi népünk belvilágához, a mi jellemünk egyéni sajátságaihoz mérve. Az az éles és határozott, világos és finom megkülönböztetés, a melylyel a franczia szellem utánzóinak helyét a magyarság fejlődésében kijelöli, mutatja: mennyire tisztán alakúit meg az irodalmi küzdelem egész képe, egész folyama az író képzelmében, lelkében. A mit Beöthy a franczia szellem két legkiválóbb követőjéről, Báróczyról és Bessenyeiről ír : a legnagyobb mértékben megérdemli érdeklődésünket. Amannak jeles nyelvérzéke, nyelvtalentoma az író tanulmányának középpontja, emennek pedig legelső tanító szerepe. De ez alapgondolat mennyire teljes képpé szélesül a Beöthy könyvében. Még csak most ismerjük először Báróczyt is, Bessenyeit is. Most tudjuk : kik voltak ők, miért éltek, miért buzgólkodtak, miért küzdöttek. Báróczy egy huszonkétéves ifjú egész tüzével fordult a nyugati műveltség góczpontja felé. Örökre válni akart hazájától, Erdélytől, s közel ötven évet eltöltött Bécsben s még csak látóúl sem kivánt többet megfordulni szülőföldén. Mintegy erőszakosan széttépte emlékeit, a melyek szülőföldjéhez csatolták, hogy kitűntesse magát ott, hol kitűnni élete feladatának tartotta. S mikor a dicsőség homlokát övezte : elégedetlen volt magával, mintha czélját tévesztette volna s mintha csak ifjú lelkesedését kárbaveszettnek tartotta volna. Csodálatos ellenmondások jellemzik pályáját : alchymiai fáradozásaiban aranyat keres, költői és philosophusi működésében megveti azt ; holtig melegen ragaszkodik hazájához s mégis messzire elszakadva él tőle. Mi birta őt e hazájától való végleges szakításra : Beöthy alaposan földeríti s általában az életét jellemző ellenmondások benső világába vezeti olvasóit s Báróczyt mintegy színről-színre láttatja. E rajz után könnyen magunk elébe képzelhetjük Kazinczynak e mintaképét, e vissza-