Századok – 1884

II. Könyvismertetések és bírálatok - NAGY GYULA: Anjoukori okmánytár II. és III. k. szerk. Nagy Imre ism. 246

252 TÖRTÉNETI IRODALOM. 252 sebb rövidítés, a leglényegtelenebbnek látszó formula elhagyása is oly hiba lehet, mely a jelenben nem igazolható, a jövőben talán pótolhatatlan. Ha tisztán csak a szorosabban vett történetírás szempontjából nézzük is a kérdést, mihelyt nem csupán arról van szó, hogy egy-egy száraz dátumot, vagy nevet halászszunk ki az oklevelek tengeréből, hanem valami általánosabb benyomást, a kort s a benne élt emberek észjárását jellemző sajátságokat keresünk, már alig érhetjük be az oklevelek csontvázszerű közlésével. De menjünk tovább. — A történet, és különösen nemzetünk története első sorban is jogtörténet. Egész középkori beléletünk, mívelődésünk, kiváltképen való módon sajátos jogi fejlődésünkben áll; a nemzeti szellem legfőkép ebben nyilatkozik ; és ennek egyedüli emlékei, az erre irányúló kutatások egyedüli forrásai : törvénykönyveink és okleveleink. Miért ezeket megcsonkítva adni ? — Az oklevél fogalmából, t. i. abból, hogy tárgyát mindég valamely jog-ügy képezi, önként következik az, bogy a diplomatikusra nézve a középkori jogi intézmények ismerete egyáltalán nélkülözhetetlen ; és megfordítva, a jogtörténet alapos mívelése, megfelelő diplomatikai tudomány nélkül alig képzelhető. Kérdjük mármost : minő forrásokat, minő segédeszközöket nyert a magyar diplomatika-az Anjoukor megcsonkított okleveleiben ? A ki csak a XIV-ik században divatozott cancellariai praxist akarná is tanulmányozni, vájjon vehetné-e valami hasznát az Anjoukori Okmánytár 2-ik és 3-ik kötetének ? Nehezen hiszszük. — Nézzük csak a királyi adománylevelek expeditiójának különféle módjait ; hány kérdés merül fel itt: p. o. mikor expediálták a donatiót először csak patens alakban, mikor mingyárt privilegialiter ? Mikor a »dum nobis reportatae fuerint« formula mellett, mikor a nélkül ? Mikor éltek a legünnepélyesebb formákkal, mikor nem ? Mi a collatio, mi a nova donatio, mi a consensus regius ? stb. — Mindezek igen fontos kérdései a jogtörténetnek és az oklevéltannak ; de hol keressünk rájok feleletet oly diplomatariumban, melyben az oklevelek szokásos formuláiktól elv szerint meg vannak fosztva ! Mondják, hogy a diplomatikus úgy sem elégedhetik meg a nyomtatott kútfőkkel, hanem egyenesen az eredeti oklevelekhez kell fordúlnia, azokat kell tanúim ányoznia. Tökéletesen áll ez a külső jelekre, az írásra, a pecsétekre, az oklevelek anyagára nézve ; de mihelyt a belső kritériumokról van szó, bizony merjük állítani, hogy az oklevéltan az eredetiek mellett épen úgy nem lehet el a teljes monumentális publicatiók nélkül, mint a história. Távolról sem akarjuk feltenni, hogy az Akadémia történelmi bizottsága talán kicsinylené, vagy épen semmibe sem venné a jogtörténeti és diplomatikai szempontok fontosságát és jogosúlt-