Századok – 1884

II. Könyvismertetések és bírálatok - NAGY GYULA: Anjoukori okmánytár II. és III. k. szerk. Nagy Imre ism. 246

TÖRTÉNETI IRODALOM. 249 szempontból, mentül több oldalról szólunk a tárgyhoz, annál közelebb érünk a czélhoz, a tudomány minden kívánalmainak teljesedéséhez. Az eddig számba vehető bírálatok főleg az oklevelek orthographiájával, a betűk következetes használatával, s az interpunctio kérdésével foglalkoztak, kiterjeszkedve még az oklevelek rubrumaira, az indexekre és registrumokra ; egyszóval, leginkább a szöveg külső megjelenését tették figyelem tárgyává. Az oklevélpulicatio sok más kérdése még jóformán érintetlen. De ne legyen ez panaszképen mondva ; a kritika megtette a mit eddig tehetett, megvitatta a mit megvitatnia alkalom adatott, további feladatait nem anticipálhatta. A még függőben levő kérdéseknek jelentkezniök kell, s liiszszük, hogy idő, tapasztalás és okulás, mindegyikre meg fogja adni a kívánt feleletet. Egy ilyen kérdés már is előttünk áll, s ezzel, midőn az Anjoukori Okmánytár 2-ik és 3-ik kötetéről szólunk, okvetetlen foglalkoznunk kell. A második kötet előszavában azt olvassuk, hogy — »a XlV-ik század harmadik tizedétől fogva hazai levéltárainkban a még ismeretlen oklevelek már oly tömegben találhatók föl, hogy ezúttal mindannyinak nyomtatásban való közzététele azon kitűzött czél elérhetését, hogy a közérdekkel bíró okleveleket minél előbb nyomtatásban bírhassuk, csak hátráltatná. Ezen kötetben tehát csak oly oklevelek vétettek föl, melyek a köztörténelemre, a vármegyékre, egyházi és világi hatóságokra, tisztviselőkre, vagy pedig egyes nevezetesebb családok viszonyaira vonatkoznak s felvilágosító adatot nyújtanak a mívelődés történetére s a családi beléletre, egyszóval olyanok, melyek ezen szempontokból tekintve, közérdekkel bírnak.« Ha egy — bár a teljesség érdemére is számot tartó oklevélcodex a közlendő anyagot megválogatja, s mindent a mit a gazdag levéltárak a felölelt korszakból nyújtanak, közzé nem tesz, ezt csak helyeselni tudjuk ; s e részben sem szándékunk nincsen, sem okunk nem volna az Anjoukori Okmánytár felett bírálatot mondani. A mit a szerkesztő az eddig megjelent kötetekbe felvett, mindaz oly becses, hogy valóban bajos lenne csak egyetlen egy közleményét is kivetőnek találni, míg másrészt, ismerve szerkesztőnk kiváló gondosságát, arról is meg lehetünk győződve, hogy a rendelkezésére állott anyagból semmit el nem hagyott, a mi a publicatiót megérdemlette. A közlésre szánt oklevelek megválogatása ellen tehát semmi kifogásunk ; de nézzük, mit mond tovább az előszó : — » A föntebbi czél elérhetése tekintetéből — t. i. hogy a közérdekkel bíró okleveleket minél előbb nyomtatásban bírhassuk, — szükségesnek