Századok – 1880

Állandó s tárcza rovatok - M. Tud. Akadémia - VI.

52 ß TÁRCZA. tet jeleznek. Mert a körülményekről es viszonyokról annnyi adatot közöl, hogy maga az olvasó tájékozhatja magát ezekre nézve. Igen érdekes, hogy nyomtatásban 1838-ban megjelent első kis müve, Nádasdy Tamás életrajza ellen az egykorú kritika, Péczely személyében azt a kifogást tette, hogy többet közöl a mellékkörülményekből, mint a mennyi szorosan a hős személyes életére tartoznék. így már akkor eltért a kor szokásos modorától. S föltehetjük, hogy nagyobb munkáiban még többet közölne, ha történetirodalmunkban több ilynemű előmunkálatot talált volna. De ebben a részben még mindig hátra állunk, — s főleg az az, a miben történetirodalmunk az európai szinvonalat el nem érhette. A fogyatkozások, melyek Horváth müveiben kimutathatók, nagyrészben a korral s az irodalom egész állapotával közösek. A nemzeti tudományos irodalom minden ágának önmagából kell saját erőnk által kifejlődnie. A fejlésben ugrás legkevésbé lehetséges oly szaknál, mint a magyar történelem, melyben idegen erőktől semmit sem várhatunk, mint eddig is nagyon keveset nyertünk. Es Horváth Mihály müve teljesíté azt, mivel különben az irodalom adósa maradt volna a nemzetnek : Magyarország összefüggő történetével a legrégibb kortól csaknem a mai napig. A nagy Széchenyi, kinek eszméi nem mondattá, hanem testté váltak, egyet nem érhetett meg, hogy kedvenez eszméje, a nemzeti üdvlelde létesüljön. — íme Horváth Mihály nagy történelmi müvei, melyekben a nemzet hősei és nagy emberei örök emlékül és buzdításul egyesítve vannak. Nem halottak azok. Mint a római ó-kor cultusában, szellemük él, meglátogat, beszél velünk. S bennök és velők él nekünk ő maga is. Igaz, hogy mi történészek maroknyi serege elvesztettük benne vezérünket, ki, valahol munkáról volt szó, azt látszott mondani fiatal társainak, a mit IV. Henrik a katonáinak : oda tartsatok, a hol fehér tollamat látjátok lengeni : ez a ti zászlótok ! De müveiben megmaradt elválhatlan, örökös, kitűnő munkatársunknak ! Mi ezen földről való utolsó személyes száműzetése alatt is változatlanul fenntartjuk a szellemi érintkezést ; — s örökre buzdítónkűl szolgál a tovább fejlésre, a tovább építésre. A nagy közönség pedig ne emeljen neki érezszobrot és Mausóleumot, hanem a régi római cultusnak egy más nemével fejezze ki kegyeletét. Maga megalkotta emlékét, müveiben. Állítsátok fel azt minden családi tűzhelynél, hadd világítsa meg a multakat, s ápolja szívetekben a szent hazaszeretet melegét!« Ez emlékbeszéd végeztével következett a Széchenyi szobor leleplezése, mely egészen méltó volt a »legnagyobb magyar« érdemeihez, híven tolmácsolta a nemzet kegyeletét. Gondolni lehet, hogy egy sereg