Századok – 1878

ZSILINSZKY MIHÁLY: A magyar nemzeti történetírás kezdete. Székely István krónikája 767

ZSILINSZKY MIIIÁLYTÓL. 787 balfogások következményeűl tűnik föl ; például a mobácsi vész után bekövetkezett nemzeti szakadást II. Lajos király és Mária házassága alkalmával kötött szerződésnek tulajdonítja. »Bizony e kötés támasztá — úgymond — Magyarországban e háborúságot, visszavonást és pártolást, ki regnál rajttunk Lajos király halálától fogva mind e mostani ideig.« Figyelemre méltó Székelynél azon mély, őszinte hazafias érzés, mely egész munkáján végigvonúl, s melynél fogva ő a magyar nemzetnek hivatását — Noétól és Attilától való származásától kezdve — nagy előszeretettel mindenütt kiemeli, hangsúlyozván azt, hogy az Erdélybe szakadt székelyek a magyarokkal egy törzsből eredvén, azokkal együtt harczolnak a kereszténység megmentéseért. Ami azonban Székely krónikáját különösebben jellemzi, az felekezeti erős színezete. Székely testestűi lelkestűi kemény református pap volt, ki egyedül a szentírást fogadta el a keresztény hitélet alapjáúl, s csupán a lelkiismeretet tekintette a hitigazságok egyedüli birálójáúl. Ezért kárhoztatólag szól történelmében mindazon intézményekről, melyek a keresztény egyházban a középkor folyamában természetszerűleg fejlődtek ugyan ki, de melyeknek alapját ő a szent írásban föl nem találta. Mélyen fölháborodott kedély szenvedélyességével, és azon korszakban divatozott durva modor kíméletlenségével ostorozza a róm. kath. papságot. Nem ismeri el, hogy Péter apostol valaha római püspök lett volna, ennél fogva utódait a pápákat sem ismeri el Krisztus helytartóinak, hanem csak Luczifer helytartóinak és Antikristusoknak nevezi őket. Ebez képest a legtrivialisabb kifejezésekkel jellemzi tetteiket, és csak nagy ritkán ismer el bennök valami jót, mint példáúl III. Calixtus pápáról mondja, hogy »igen kegyelmes ember vala a szegényekhez, habár egyébképen nem vala jámbor.« Bármily nagy gyűlölettel beszél a reformatio ellenségeiről ; magokról a reformátorokrúl feltünőleg kevés dicséretet mond. Luthert sehol nem magasztalja ; de annál inkább kiemeli Melanchtont, kiről azt mondja, liogy »ennél bölcsebbet nem lát a nap fiz ő felkelésében és elnyugvásában mind e széles földön.«