Századok – 1875

Szabó K.: Egy székely örökségi per 1635-1538-ban 592

598 ranke lipót. században ; milyen volt a pósta-kocsiban az utazás ; hogyan voltak a könyvtárak berendezve ; milyen a házi tűzhely ; miként gondolkozott, mulatott, fejedelem,nemes, pap, polgár, paraszt — mindezt s mindennél sokkal többet beszél el az angol. Hogy azonban túlzók ne legyünk, ne feledjük, hogy Németország vissonyai Ranke idejében korántsem voltak olyanok, hogy aristocratiai hajlamú emberben a democraticus ér kifejlődhetett volna. Ranke a nyilvános politi cai életben csak egyszer futólag szerepelt, s bizonyára nem üdvös a pártatlan búvárkodásra nézve, ha a történetíró, a gyakorlati politica szövevényeibe belebonyolódva, múlt időket akar vázolni. Nem állítjuk azt, hogy a történelem magános szobában az élettől elvonulva, régi foliáusokra Írandó; ellenkezőleg azt kívánjuk, hogy a történetíró, az állam lényegéről és tevékenységéről a legtisztább s legelevenebb fölfogással bírjon. De más az, történetet csinálni és történetet írni. Nagyon is különböző a politicus tehetsége a történetíróétól. Ki az, ki pártszenvedélyektől felizgúltan nyugodtan, s gyűlölet nélkül tudja szavát hallatni múltakról ? hol az , ki pártterveinek elérése iránti törekvésekben élve, bírna ama kedélynyugalommal, mely az ellenfél követelései iránt is igazságos tudjon lenni? Nem vagyok azon nézetben, hogy épen practicus államférfiúnak kell lennie valakinek, hogy az jó történetíróvá vállhasson; elkerűlhetlen azonban, hogy a történetíró politicailag művelt nemzethez tartozzék, hogy naponkint élvezze a nyilvánosság színművét, hogy mindenfelől political szellem környezze. Hol ez hiányzik, ott lesz ugyan tudományos , de életerős, népszerű történetírás sohasem. Ha Anglia- s Francziaországra mutatunk, hol a történetíró legtöbb esetben államférfiú is, amaz ellenvetés támadhat, hogy ép ez országokban fordúl elő leggyakrabban, miszerint a történetíró pártemberré vált. Thiers műveiből kiérezteti,hogy Francziaországban, a forradalom eszméihez alkalmazott tervezetet óhajtana. Macaulay, mint wliig tűnteti föl az 1688. forradalmat, mintha az egyedül pártjának érdeme volna, holott az a toryk nélkül sohasem sikerűit volna. Ranke »Angol történetét« azért adta ki hogy,— a nélkül, mint világosan meg is jegyzé,miszerint az angolnak csodás előadásával versenyezne— Macaulay egyoldalúságát helyreigazítsa. Bizonyos, hogy az angolok és francziák forma-, és állam-