Századok – 1875

Szabó K.: Egy székely örökségi per 1635-1538-ban 592

wertheimer edétől. 591 férfiúi képzettség tekintetében sokkal fölülmúlják a német történetírókat; senkisem fogja azonban e műveket bizonyos gyanú nélkül olvasni, hogy nem tudják egészen levetkezni a pártot, melyhez tartoznak, míg Rankenál meg kell vallanunk, hogy: nála meg van az igazság, a mennyire csak kipuhatolható. Nem vindicálja magának »azt a jogot, hogy a múltat bírálja, az utóvilágot oktassa a jövőre nézve, ő csak meg akarja mutatni, hogyan történt valami tulajdonképen.« Szeretet és gyűlölet nélkül egyik, vagy másik párt irányában, nála a ténynek szigorú előadása, bármily nem szép legyen is, fő törvény. Eszménye a tárgyilagosság, s napjainkban általában ő tekintetik annak képviselőjéül. De meg kell azonban vallanunk, hogy az néha az előadás elevensége és eredetiségének rovására történik, úgy hogy műveibe oly hideg, száraz vonás csúszott, mely, nyíltan meg kell vallanunk, nem mindig van előnyére a történeti munkáknak. Ranke gyenge oldala az előadás drámaiatlanságában rejlik, ellenben mester a reflexióban, midőn általános állapotokat jellemez, bonyolódott political helyzetet fed föl. E tekintetben fölühnúlhatlan. Csak egyszer kisérlé meg Ranke »A szerb forradalom 1829.« a kortörténet terére lépni, mely alkalommal népies állapotokat kisértett meg ecsetelni. Niehbur e munkát, mint a kor-történetírás legjelentékenyebbikét tűntette föl. Hogy Ranke másodszor nem fordúlt a jelen felé, bizonyára annak elismeréséből ered, hogy kor-történetet írni csak a közvetlen tanúk, s a közreműködők hivatása, s minden ilyfajta előadás a távolálló történetíró valódi hivatásának ellent mond, s hogy az ily vállalat elé számos gátló akadály tornyosúl. Elég, fejezzük be. Az előttünk oly becses férfiú képét iparkodtunk körvonalokban föltűntetni — vajha e tanúlmány, olvasóinknál az ünnepelt mester munkáinak olvasása iránti vágyat hagyná benyomásúl. WERTHEIMER EDE.