Századok – 1867

Pesty Frigyes: Temesvár mint kősziklán fekvő fellegvár 196

198 A középkori festők azt hitték, hogy történeti festményeiknek és mellképeiknek szebb háttért nem adhatnak, mint ha zegzúgos, kalandos alakú hegyekkel és sziklákkal megtöltik : ámbár ezen háttér az előállított esemény jellemével, vagy szende szűzies kifejezéstl arczképpel sajátságos ellentétben állt. Itt távol sem egyes festők alanyias felfogásával van dolgunk, és ama sajátság épen nemcsak az eszményies képeknél fordul elő : hanem egy egész korszak ízlése érvényesíté itt magát, mely a valódi természetet is módosítá, midőn az ecset által másoltatott.Azon korban a zordonúl hasított, kopasz hegyi vidék, tájképi eszményies szépségül szolgált, annyira, hogy például a németalföldi történetfestők, kik életükben tán sohase láttak sziklahasadásokat, és kőtömböket a természetben, azokat képeik hátteréül festeni szerették. Vegyük Hemmling és Van Eyck némely tájképeit ; vájjon az ott látható meredek sziklacsúcsok eredetieivel Hága, vagy Harlem, Brügge vagy Mastrich, Ypern vagy Gent környékén ismerkedett-e meg a művész ? Láthatjuk ebből, hogy a festők azon korban szószerinti értelemben más szemmel nézték a tájéket, a tájképi szépségről egészen más fogalommal bírtak, mint mi, vagy más századok fiai ; és hogy táj-szépségi ízlésüket a természet oly alkotásaiban találták, melyek még honiak sem valának, és a természet közvetlen hatásából a kedélyre sem magyarázhatók ki. A történeti képek a művészet ezen iránya alól nem szenvedtek kivételt ; a mint is egy németalföldi képen, mely a 11000 szűz legendáját ábrázolja, Köln városának rajza felmutattatik, körülhatárolva zegzúgos szirtcsoportok által a háttérben. A művészt, ki oly közel élt Kölnhez, alig fogjuk gyanúba vehetni, miszerint nem tudta, mily lapályos e város vidéke. Eltért a természet valóságától csak azért, mert annak lapályos minősége meg nem felelt a tájszépségről benne élő fogalomnak. Ellenkező irányban is haladt az izlés ; a tájkép felfogására alkotott szem elfordult a középkor nézetétől, és mindinkább a középhegységek szelídebb formáiban gyönyörködött. Nem csupa véletlenség az, hogy a tájfestészet egy hosszú időszaka alatt, Ruysdaeltől az újabb korig, alig bányásztatott ki a havasok nagyszerűsége jelentékenyebb festményi fogalmazványokra. Annak ellenkezője történt, a mit a 15. és 16. századbeli tájfestőknél tapasztaltunk. Ott is, hol Everdingen nekünk Norvégia sziklaörvé-