Dobszay Tamás (szerk.): „Megint ’s megint – szünetlen”. Egy újabb Széchenyi-évforduló termése - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Melkovics Tamás: Széchenyi István és a főrendi ellenzék
MELKOVICS TAMÁS 158 a felsőtábla többi szereplőjéhez képest (katolikus/görögkatolikus/ortodox főpapság; országos fő- és udvari méltóságok, azaz zászlósurak; főispánok) nem volt a kormányzat lekötelezettje, kezét nem kötötte meg semmilyen megfelelési kényszer, semmilyen korlátozás. A diéta kétségtelenül „legszabadabb” csoportjához tartozott, azon magas hivatalt nem viselő, úgynevezett regalista mágnásokhoz, akik csak saját maguknak feleltek.4 Az éremnek azonban mindig van másik oldala is. 1.) Egyrészt a felsőtábla viszonylag passzív politikai helyzetben volt, a törvénykezdeményezési lehetőség ugyanis az uralkodó mellett a szokásjog szerint alapvetően az alsótáblához kötődött: a főrendek a rendi tábla javaslatait tárgyalták meg – elfogadták, visszautasították, és/vagy módosító javaslatokat tettek. Széchenyi természetesen mindig megtalálta azokat a formális és informális csatornákat, amelyeken keresztül az alsótábla tagjainak segítségével érvényre tudta juttatni politikaformáló tevékenységét – hogy csak két ismert példát említsünk: 1825. november 3-án az alsótábla kerületi ülésén, a hallgatóság soraiban ülve tette meg híres felajánlását egy Magyar Tudós Társaság létrehozása érdekében, ennek köszönhető, hogy az intézmény felállítását az országgyűlés törvényben is rögzítette; az 1843–44-es diétán a követutasítások alapján kisebbségbe szorult nemesi adózás ügyét a gróf javaslata mentén sikerült kimozdítani a holtpontról, és az egyik központi vitatémává tenni az országgyűlésen. 2.) Másrészt a regalista mágnásréteg kezdetben meglehetősen hátrányos politikai érdekérvényesítő képességekkel rendelkezett a felsőtáblán. Ugyanis a főrendeknél ekkor még nem a fejenkénti szavazatszámlálás, hanem a vélemények súlyozása volt meghatározó gyakorlat. Az egyházi és világi tisztségviselők állásfoglalása sokkal többet nyomott a latba, mint néhány tucat mágnásé, sőt a nádor az adott kérdésben a beszédek meghallgatása után kedve szerint tovább mérlegelhette az egyes hozzászólásokat. Ez a gyakorlat markánsan majd csak az 1839–40-es országgyűlés idején változott meg.5 A liberális elvek mentén, kezdetben többnyire ellenzékben politizáló Széchenyi számára tehát a hivatalból lekötelezett kormánypárti konzervatív többség erőfölénye mellett csekély politikai lehetőségek kínálkoztak. Amennyiben hatékonyan kívánta érvényesíteni akaratát, végső soron reformprogramjának megvalósítását (az ország békés megújítását a legtöbb 4 A felsőtábla szerkezetéről részletesebben lásd Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja 1825–1848. I–II. Bp. 2011. I. 14–23.; Dobszay Tamás: A rendi országgyűlés utolsó évtizedei, 1790–1848. Bp. 2019. 49–53. 5 A reformkori felsőtábla sajátosságairól összefoglalóan lásd Melkovics Tamás: A reformkori főrendi ellenzék és 1839–40-es zászlóbontása. Bp. 2020. 34–49. Századok_Széchenyi_Könyv.indb 158Századok_Széchenyi_Könyv.indb 158 2022. 11. 24. 11:24:302022. 11. 24. 11:24:30
