Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
B. Szabó János: A legnépszerűbb „Mohács-hoax”: Szapolyai vajda „késéséről”
A LEGNÉPSZERŰBB „MOHÁCS-HOAX”: SZAPOLYAI VAJDA „KÉSÉSÉRŐL” 69 ami fontos lehetett egy kutató számára a csata tanulmányozásához, ugyanakkor nem készült még az eseményről teljességre törekvő összefoglalás. Habár Ortvay valószínűleg élete utolsó meghatározó munkájára, a Habsburg Mária királynéról szóló nagy (és magyar nyelven mindeddig egyetlen) életrajzi monográfia15 megírására készülve jutott el a témához, úgy vélem, tényleg komoly lehetőséget tartott a kezében. Mivel nem igazán törekedett hadtörténészi babérokra – így jobbára a régebbi birodalmi osztrák katona-hadtörténetíró, Leopold Kupelwieser nyomán tárgyalta az eseményeket –, a csata előtti és utáni általános helyzet leírása, azaz a történeti háttér esetében várhattunk volna tőle újdonságokat, ezen a téren viszont erősen kötötte őt az akkorra a csatáról már erősen megszilárdult történeti narratíva. Ahogyan ezt az új kiadást utószóval ellátó Kranzieritz Károly megfogalmazta: „ezért is fontos Ortvay Tivadar munkájának azon része, mely betekintést ad az ország morális helyzetébe, ezzel bemutatva a csatavesztés egyik fő okát, a vezetőréteg jellembeli alkalmatlanságát és megosztottságát.”16 Különös figyelem jutott ezen belül a vajdá nak: ha tudnivaló, hogy hibának lenni kell, akkor találni is fogunk: „Szapolyai eljárása, veszteg maradása a történetírás ítélőszéke előtt nem találhat mentséget [...] a hadparancs vétele után Szapolyai augusztus 2-án útnak indult volna harckész seregével, ő ezzel 13 napi meneteléssel és útközi ötnapi pihenés után már augusztus 20-ikára Mohácsra érhetett volna [...] De visszavonulásának és a csatában való meg nem jelenésnek igazi döntő oka önző vágyai és törekvései voltak. Hagyta a veszteségek és kiállott fáradtságok által meggyengült visszavonuló törökséget háborítatlanul az országból kiosonni.”17 A viszonylag jól ismert és Ortvay által is tárgyalt – ámde a fenti okoskodással egyszerűen lényegtelennek minősített – királyi parancsmizérián túl, a vajdának sem volt könnyebb dolga Erdélyben, mint a királynak Magyarországon. Hogy a szerző eljárásához az vezetett-e 1910-ben, hogy a pap történészben felülkerekedett a didaktikus „nemzetnevelő” a kutatón, aki a maga szerény eszközeivel ezen írása révén is igyekezett hazaszeretetre buzdítani művével,18 vagy tán nem is volt képes teljes egészében átlátni 15 Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje (1505–1558). Bp. 1914. 16 Kranzieritz Károly: Utószó. In: Ortvay Tivadar: A mohácsi csata. Máriabesnyő–Gödöllő 2010. 106. 17 Ortvay T.: A mohácsi csata i. m. 30–31. 18 „[...] mivel elődeink véresen bűnhődték meg összes mulasztásukat, s ezzel expiálták minden vétküket. Akik Mohácsnál elesettek, azok a magyar nemzet vértanúi. [...] ezen emlék
