Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
B. Szabó János: A legnépszerűbb „Mohács-hoax”: Szapolyai vajda „késéséről”
B. SZABÓ JÁNOS 68 mesi fék- és törvénytelenség«-ben jelöli meg, amely már Szulimán támadása előtt szétbomlasztotta a társadalmat.”12 Ez a felfogás nem állt feltétlenül távol már egyes kortársak véleményétől sem, akik a csatát megelőző időszakot az erkölcsi romlás idejének tartották, aminek a bűneiért Isten megtorlásként engedte az oszmán hadakat az országra. Bár ez a felfogás elsősorban a humanisták körében oly népszerű államkritikákban, majd a 16. századi magyar erazmisták gondolkodásában és a protestáns teológiai gondolkodásban gyökerezett, gyorsan beleivódott a magyar köztudatba, s végül beépült a történetírás 19. századi toposzai közé. A reneszánsz történetírók jellemrajzokra és az emberi erényekre támaszkodó magyarázatainak nyomán pedig a 19. században tovább élt a moralizáló magyarázat – sokat emlegették, hogy a magyar sereg „kicsinységéért” elsősorban az önző nagyurak voltak felelősek, mivel rövidlátó módon szétzüllesztették a Mátyás király (1458–1490) nagyszerű hadigépezetét, s felelőtlenül elhanyagolták honvédelmi kötelességeiket. A 19. század első felében a Nyugat-Európában már archaikus és korszerűtlen magyar társadalomszerkezetet bíráló, a jobbágyok helyzetét újrarendezni kívánó nemesi reformerek számára ez volt az a historikus érvanyag, amely nemcsak a mohácsi vereséget „magyarázta” meg, de aminek az aktuális politikai vitákban is hasznát tudták venni – amit azután habozás nélkül a magáévá tett az 1948 utáni „nemzeti kommunista” történetírás is – a Dózsa-féle parasztháborút leverő vajda alakjának negatív megítélésével együtt.13 Tulajdonképpen a hagyományos habsburgiánus képhez nyúlt vissza a korszak végén a sokoldalú régész és történész, Ortvay Tivadar is, aki 1910-ben rövid összefoglaló tanulmányt jelentetett meg a mohácsi csatáról.14 Ez a mű épp egy korszak határán látott napvilágot: ekkorra már elérhetővé vált és megjelent minden olyan történeti forrás nyomtatásban, 12 R. Várkonyi Á.: A pozitivista történetszemlélet i. m. 219.; Horváth Mihályról: Romsics I.: A múlt arcai i. m. 174–175. 13 Romsics I.: A múlt arcai i. m. 139–141., 149., 156.; A kissé meglepő kivétel Nemeskürty István volt, aki 1966-ban az 1526-os év szereplői közül csak Szapolyainak adott egyfajta felmentést: ugyanis „amilyen biztos, hogy Zápolya örvendezett” a mohácsi csatavesztéssel kialakult helyzetnek, „sőt Lajos király és serege pusztulásának, hiszen megnyílt az út a rég áhított trón felé, olyan bizonyos az is, hogy Mohácstól való távolmaradásáért semmi szemrehányás nem érheti.” – Nemeskürty István: Önfia vágta sebét. Bp. 1983. 297. 14 Ortvay Tivadar: A mohácsi csata, elvesztésének okai és következményei. Egykorú jelentések és okiratos közlések alapján. (Értekezések a történeti tudományok köréből 22. 9.) Bp. 1910.
