Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Horváth Richárd: Mátyás gyilkosa: Aragóniai Beatrix?
HORVÁTH RICHÁRD 40 jére korábban volt már példa –, hogy idegen hadak betörése miatt nem fognak kárt szenvedni. Azonfelül a két legfontosabb igealak nem múlt idejű, hanem előremutató: liberetur : ’megszabaduljon’, illetőleg restatuetur : ’visszakerüljön’. Tagadhatatlan, a szöveg arra is utal, hogy a mátyási (kétségtelen) szigor – ahogyan később mondták –, az úgynevezett „káros újítások” végleg eltöröltessenek, ám ebben újdonságot megint csak nehéz találni. II. Ulászló király koronázási hitlevelének egyik fontos pontja éppen ezek (például a birtoklefoglalások) visszavonását tartalmazta. Önmagában ezeket a sorokat nehezen lehetne gyilkosságot beismerő vallomásként értékelni, ha azt az egész ország ismerhette. Végezetül már csak egy kérdés maradt. Vajon a ravasz politikus, a Beatrix királynéval konspiráló Szapolyai István miért követett volna el akkora hibát, hogy néhány nappal Mátyás halálát követően máris beismeri tettét a bárfaiaknak? Nos, kriminalisztikai és nyomozástechnikai szempontból aligha életszerű ez az elképzelés. 6. Nem maradhat ki semmilyen, Mátyás személyével kapcsolatos értekezésből, így mostani tárgyalásunkból sem a legfőbb kortárs elbeszélő, Antonio Bonfini és műve. Nemcsak azért, mert övé korszakunk legfőbb elbeszélő forrása, hanem azért sem, mert Dr. Garamvölgyi őt tekinti első és legfontosabb tanújának, egészen pontosan szemtanújának. Ebből a megfontolásból tehát érdemes Bonfini Mátyás haláláról és annak körülményeiről szóló részét is vizsgálódásunk körébe emelni. Kétségtelen tény: Bonfini 1490 áprilisában Bécsben tartózkodott, ekként tehát a király halálának leírását tárgyaló sorait alighanem kortárs szövegtanúként kell és érdemes értékelnünk, ahogyan azt a recenzeált kötet szerzője is tette.32 Mind ez idáig érvelésében nem is szabad és nem is lehet kifogást találni. Ami azonban már módszertani galibát okoz, az eljárásának két további mozzanata. Egyfelől a legcsekélyebb fogalmunk sem lehet arról, hogy a nevezetes napokon a történetíró mennyire volt és lehetett részese a király haldoklása körüli eseményeknek, azaz valóban szemtanúnak tekinthető-e, avagy csak közvetett, noha térben és időben közeli szemlélőnek. Másfelől, s ez talán a fontosabb szempont, miből gondolja az utókor kutatója, hogy a király rosszullétének tüneteit mai szemmel – és főleg szakorvos számára is értékelhető módon – vetette papírra? Távol essék e sorok írójától annak meghatározása, hogy miben is halt meg a király (erről egyébiránt még lesz szó), de az bizonyos, hogy annak leírása csupán 32 Bonfini bécsi jelenlétéhez lásd Kulcsár Péter: Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. (Humanizmus és reformáció 1.) Akadémiai Kiadó, Bp. 1973. 198–199.
