Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Csorba László: Széchenyi haláláról – összeesküvés-elméleti megközelítésben - Összegzés: agytorna vagy hitvallás
CSORBA LÁSZLÓ 100 pasztalta egyik politikai ellenfelük kiválását a csatasorból, többen közülük – méghozzá olyan pozíciókban, amelyek a konteó „működése” esetén kulcsfontosságúak lennének – épp ellenkezőleg éreztek és nyilatkoztak: kifejezetten sajnálták, hogy a gróf ekképp „megúszta” a nyilvános, szigorú felelősségre vonást. Áttekintésünk során kiderült, hogy tarthatatlanok azok a teóriák is, amelyek a helyszínelési jelentés vélt ellentmondásaira, a temetés katolikus külsőségeire, illetve a gróf betegségének elemzésére támaszkodva kerestek érveket a gyilkossági verzió áttételes igazolására. A „Széchenyi-konteó” ugyanakkor csoportpszichológiai értelemben nagyon is működőképes, és napjaink egyik virulens alternatív nemzeti mítoszának tekinthető. Megfelel ugyanis annak a szociológiai alaphelyzetnek, hogy „[m]inden esetben egy csoport áll a háttérben, amelyik a saját önző – és bűnös – céljait igyekszik megvalósítani – természetesen a »mi« rovásunkra”.48 Ez esetben az „ők” a bécsi udvar irányította császári ha talmi gépezet, a „mi” pedig a magyarság, a minden önreflexió nélküli kollektívumként elképzelt magyar nemzet. E két történelmi „aktor” kapcsolatára pontosan illik a konteó terjedésének legfontosabb mozgatója: az a helyzet, amikor a közönség/közösség egy része számára valamilyen okból a többségi (hivatalos) magyarázat nehezen elfogadható, ahol tartós bizalmi válság van a közösség és a kommunikációs rendszerek között, vagyis ahol társadalmi szabály a „ne higgy a hivatalos forrásnak!” és a „legyél bizalmatlan a rendszerrel szemben!”, mert „ők mindig hazudnak!” Még könnyebben alakul ki az alternatív magyarázat iránti bizalom, ha az adott csoportban/kultúrában már „bejáratott” alapélményhez illeszkedik az ösz szeesküvés-mozzanat. Márpedig pontosan ez volt a helyzet a szabadságharc leverése utáni évtizedben, az 1850-es évek végének Magyarországán. A magyar nemesi közösségi hagyományban, a központi kormányzat és a rendek összetett hatalmi küzdelmeiben évszázadok óta garmadával halmozódott fel az a – sokszor bizony igencsak megalapozott – tapasztalat, hogy az ország állami önrendelkezését – Bocskaitól 1848-ig – mindig a bécsi udvar, a Habsburg-kormányzat fenyegette és fenyegeti. Így Széchenyi halála idején és esetében könnyen fölidézhető önvédelmi reflexként jelentkezhetett valamilyen bécsi ellenséges összeesküvés föltételezése. E vonatkozásban a „Széchenyi-konteó” tehát nem színtiszta fikcióba illeszkedett – ennyiben (Lakatos pontos fogalmait használva) racionális speku -48 Lakatos L.: Munkahipotézisek i. m. 197.
