C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és helytartói intézmény története (1342–1562) - Századok Könyvek (Budapest, 2020)
4. Összegzés és kitekintés. A nádori és a helytartói intézmény a kora újkorban
A MAGYAR KIRÁLYSÁG NÁDORA 336 így lett jövedelme a dalmát szigetekből, illetve a jászoktól és kunoktól. Azzal, hogy Ferdinánd király Bátori István és Bánfi János halála után nem igyekezett betölteni a nádori posztot, csak felerősítette a rendek törekvéseit, e két ellenirányú folyamat a nádori méltóságot a legendás tisztségek közé emelte. Talán nem véletlen, hogy a nádori tisztséggel kapcsolatos küzdelmek fénykora a Nádasdi Tamás halálát követő két és fél évszázad volt. Ezt az időszakot ugyan több periódusra lehet és kell is bontani, így az 1608. évi, 1681. évi törvények mérföldkőnek számítanak, de az 1790-es nádorválasztás biztosan lezárta ezt a korszakot. A nádor illetékességi körében a vizsgált száznyolcvan évben nem sok változás történt (vö. még az alább írtakkal). Továbbra is az 1222. évi Aranybullában – valamint annak valószínűleg szokásjog révén tovább élő 1231. évi megújításában (1., 3., 17., 19. tc.) – lefektetett (1., 8. és 30. tc.) keretek határozták meg a nádori intézmény hivatali működését.7 Az ún. 1486. évi nádori cikkelyekkel kapcsolatban viszont egyértelmű, hogy ezeket ki kell iktatnunk a középkori nádori intézmény szabályzásai közül. A cikkelyek szerepe – ahogy azt a 3. fejezetben bizonyítottam –, nem volt más, mint hogy a Bátori István 1530. évi halála óta üresedésben lévő tisztségre megválasztott új nádor, Nádasdi Tamás jogkörének a királlyal szembeni bővítésére, illetve Oláh Miklós esztergomi érsekkel folytatott vitájában pedig a hatáskörök elhatárolására indoklást biztosítson. Ennek következtében a cikkelyek tizenkét pontjában leírt jogkörök a középkorban így együtt sohasem voltak érvényesek, sőt a legtöbb még önmagában sem. Erre az egyik legjobb példát a leghosszabb karriert befutó 10. artikulus (a nádor hivatalból helytartó) szolgáltatja. Az e cikkelyben írásba foglalt rendelkezés ugyanis szöges ellentétben áll a Jagelló-korból megismert helytartói kinevezésekkel: míg az előbbi elveszi, addig a kinevezések éppen megadják a birtokadományozási jogkört a helytartónak. A király helyettesítésének vizsgálata során az is egyértelművé vált, hogy II. Ulászló király 1490. évi trónra lépése határpont volt a helytartói intézmény történetében: a királyok által kinevezett helyettesek és – az 1490 után állított – helytartók nemcsak megnevezésükben (vicarius – lo cumtenens) térnek el, hanem az uralkodótól elnyert jogköreikben is. Azon túl, hogy az utóbbiak a saját nevükben gyakorolták a király távollétében rájuk osztott feladatokat, egy további jelentős ponton különbözött hatáskörük a helyettesekétől: lehetőségük volt a királyra magszakadás vagy hűtlenség címén háramlott birtokokat – 32 jobbágytelek nagyságig – el-7 Lásd a Függelék 1. fejezetének táblázatában!