C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és helytartói intézmény története (1342–1562) - Századok Könyvek (Budapest, 2020)
3. Az ún. 1486. évi nádori cikkelyek - 3.1. Historiográfiai áttekintés
A MAGYAR KIRÁLYSÁG NÁDORA 264 rényi a helytartója, mégpedig azzal a szokásos felhatalmazással (auctori tas), amellyel más hasonló alkalmakkor is felruházta. Mindent összegezve, Szabó Dezső arra a megállapításra jutott, hogy a nádori cikkelyek sohasem voltak törvények, így egyetértéséről biztosította Fraknói Vilmost.41 A nádori cikkelyek kérdésében tehát továbbra sem sikerült egységes álláspontot kialakítani, és ez a bizonytalankodás, megoldatlanság fedezhető fel a későbbi nézetekben. Közel egy évtizedes szünet után, 1928-ban jelentek meg Hóman Bálint és Szekfű Gyula tollából a magyar történelem reprezentatív összefoglalásának szánt kötetsorozat középkorral foglalkozó részei, amelynek megfelelő helyén természetesen szó esik a cikkelyekről is. A Szekfű Gyula által írt fejezet sajátos keverékét adja az addig megismert nézeteknek: „Közjogi vonatkozásban először 1485-ben lépteti fel fiát Mátyás, amikor Bécs városától sajátmagán kívül Corvin János számára is hűségesküt vesz ki. Az évek haladtával [! – C. T. N.] a király nagy értelme mindinkább a Corvin-problémára koncentrálódik, s ennek érdekében hozza meg az 1485. évi úgynevezett nádori artikulusokat, melyekben a királyválasztásnál az első szavazatot, a kiskorú király gyámságát, királyi magszakadás esetén országgyűlés tartása jogát mind a nádorra ruházta, s bár korábbi törvényeivel iparkodott a nádori bíróság hatáskörét megszorítani, most ezzel ellentétben őt teszi az ország főbírájává, főkapitányává és országlakók és király közt közvetítővé.”42 Amennyiben jól értem, akkor Szekfű egyrészt elfogadta Fraknói Vilmos nézetét, amely szerint a cikkelyeket Beatrix királyné ellenében Corvin János örökösödésének biztosítása érdekében hozatta Mátyás, másrészt az viszont nem igazán derül ki szövege alapján, hogy az artikulusokat törvénynek tartotta-e a szerző. A nádori cikkelyek körül zajló vitában ekkor rövid időre ismét csend állt be, amelyet Gábor Gyulának a kormányzói méltóság történetéről szóló, 1932-ben megjelent monográfiája tört meg. Ebben a Horthy-korszakban érthető okokból kiemelt jelentőségű témában írt munkájában az intézmény kezdeteitől az akkori időkig dolgozta fel azokat az időszakokat történelmünkből, amikor valamilyen oknál fogva a király helyettesítésére volt szükség. Gábor magától értetődően érintette a problémát, hiszen nála – mint azt az előző fejezetben már taglaltam –, mindenféle megkülönböztetés nélkül kormányzóságot jelentett többek között a vicarius vagy lo cumtenens elnevezéssel illetett személy, vagy éppen Kanizsai János érsek Zsigmond király 1401. évi fogságba vetése után felvett címe, illetve az 41 Szabó D.: Nádori czikkelyek 110. 42 Szekfű Gy.: Renaissance-állam 560.
