Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D18] 1966. július 7. Györffy György lektori jelentése László Gyula művéről
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 93 [D18] 1966. július 7. Györffy György lektori jelentése László Gyula művéről (gépelt, kisebb kézírásos javításokkal, kézzel aláírt) Lektori jelentés László Gyula: Hunor és Magyar nyomában c. művéről Örvendetes jelenség, hogy kiváló népvándorlás koros régész és képzőművész ragad tollat a kezébe, hogy a magyar előidőkről népszerű formában áttekintést adjon. A szerző e munkájával nem új utakon halad. Már egy negyedszázaddal ezelőtt sokkal bővebben és kevésbé népszerű formában ismertette meg a honfoglaló magyar nép életét. Azóta könyvei, tanulmányai jelentek meg, és ma már szinte hiánytalanul tudja áttekinteni korai történelmünk képes ábrázolásait, amely e jó értelemben vett „képes könyvnek” a lelkét adja. Ami a képanyagot illeti, e tekintetben főként csak azt sajnáljuk, hogy a szerző nem gazdagította a könyvet saját rajzaival, amelyekben közvetlenül jelenítené meg elképzeléseit. Mindenekelőtt gondolok itt egy-egy olyan rajzra, amely egy ananjinói gorodistyét és egy honfoglalás kori magyar falut életképben, továbbá egy tiszai magyar jurtát ábrázol; emellett érdemes volna egy-egy termelőmunka-jelenetet is megeleveníteni: pásztor régi tájfajtákkal, halászcsónakkal, vadász ebbel, földműves faekével; a kézművesek közül: szövő–fonó, szűcs–tímár, ács és vasverő. Ezen lehetne a köznép viseletét is ábrázolni, hiszen a művészi, 108–109. [oldalon levő] rajz csak egy gazdag férfi és nő viseletét mutatja be. Nyelvünk szókincse és a régészeti leletanyag elég támaszt fog nyújtani a szerzőnek; párhuzamos szöveg gyanánt a szókincs és tárgyak vallomásairól lehetne áttekintést adni. A fényképes ábrázolás olyan gazdag és teljesnek mondható, hogy ahhoz keveset tudunk hozzátenni vagy elvenni. A képek közül elhagyandónak vélem az 5. sz. állítólagos szkíta homloklemezt, amely a szerző előtt is nyilván világos, hogy nem szkíta, hanem hellén művészet terméke, és meggondolandónak vélem, hogy az altamirai barlangkép helyébe ne egy szibériai barlangi ábrázolást tegyünk (Kiszeljov és Csernyecov munkái nyomán) vagy éppenséggel a csodálatos türk rovásírásos szuleki sziklarajzot (vö. Györffy = A magyarok elődeiről 31.). Ne feledjük, hogy „Hunor és Magyar nyomában” utazunk, és nem ajánlatos térben és időben túl mesz szire kalandoznunk. Ugyanezért, de tárgyánál fogva sem tartom ide valónak a Romulus–Remus ábrázolást, hiszen ennek a magyar ősmondákban jelentkező állatkultuszhoz nincs köze; a farkas itt nem ősapa (lásd Apafarkas), hanem felnevelő dajka. Helyébe inkább azt a noin-ulai pézsmatulok