Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D12] 1963. január 6. László Gyula: Régészet és történelem
„BARÁTOK VAGYUNK, NEM ELLENFELEK” 82 szintjén elképzelnünk, meg kell néznünk, miként jelentkezik ez köznépünknél. 8. Valamit a régészeti aprómunkáról E történeti kérdések felvetése nem csupán elhatározás vagy jó szándék dolga, nagyon gyakran a régészeti aprómunka nyomán, váratlanul bukkannak fel lehetőségei. Természetesen nem a lélektelen leletközlésre gondolok, amely legfennebb ha az időrend vagy típus kérdéséig jut el. Ezt nem tekintem aprómunkának. Inkább látszólag jelentéktelen feladatokkal való bíbelődésre gondolok. Példa: a sarló. A nyersanyag előteremtésétől (bányászott vagy gyepvas), földolgozásán át a kovácsműhelyig, használatáig, tulajdonjogáig minden benne van a kis témában, s még babonás használatával (hason keresztbe tett sarló a temetkezéskor) is közelebb juthatunk a korhoz, amelynek földműves asszonyai használták. A kor technikai tudásának, termelésmódjának és hitvilágának kérdéseit őrzi meg egy-egy tárgy, csak ki kell hámozni belőle! Másik példa: pénzverésünk kezdeteinél annak az 5-6 évnek figyelembevétele, amely II. Henrik bajor herceg pénzei s a magyar pénzverés eddig feltett megindulása közt van. A barbár királyok, fejedelmek mindig az egykorú pénzláb és minta után verettek új pénzt. Ebből az időbeli eltolódásból támadt Géza–István pénzverésének feltevése, s egyúttal a nagyszentmiklósi kincs és az Árpádok királyi ötvösműhelyének összekapcsolása. A régészeti aprómunka egyik veszélyéről: kellő történeti érzék nélkül tetszés szerinti „történelem” formálható pl. abból, hogy az ötvösműhelyek vagy fazekasműhelyek által őrzött eljárásokat és hagyományokat népi folyamatosságnak véljük, pedig rendszerint mindössze arról van szó, hogy jól menő műhelyek a rájuk telepedő új s újabb uraknak is dolgoztak. Tudjuk, hogy a későbbi hódítók is mennyire megbecsülték és óvták a művészeket, mesterembereket. E rövid tallózásból is kiderülhetett, hogy az 1940-es évektől kezdve népvándorlás kori és középkori régészetünk valóban a történetivé válás útjára lépett. Elegendő egy korábbi – egyébiránt értékes dolgozat – s egy ez után következő munka egybevetése, hogy láthassuk az életszerűség, történetiség térhódítását. Boldog vagyok, hogy a kezdetnél is ott állhattam Méri István barátommal együtt, s hadd fejezzem be ezt a rövid ismertetést azzal, hogy megilletődötten idézem Szőke Béla emlékét,110 aki nagy képességekkel folytatta a munkát s új lehetőségekkel gazdagította kutatá-110 LANGÓ 2007, 124–127.
