Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D28] 1969. szeptember 16. László Gyula referátuma régészettudományunkról [F19]
„BARÁTOK VAGYUNK, NEM ELLENFELEK” 126 12. Az osztálytitkári jelentés megfontoltan méri fel a helyzet javításának lehetőségeit. A javaslatokkal egyetértek. Ezek alátámasztásához méltóztassék megengedni egy példát. Ezt a magam gyakorlatából hozom, de nem azért, mintha a magam kutatta területnek különleges elbánását [kívánnám]. Méltóztassanak elképzelni egy kb. 800 × 400 méteres hatalmas oklevelet, melyen egy eddig ismeretlen honfoglalás kori falu teljes élete elénk tárulna, de föld fedi, ahhoz, hogy összefüggéseiben láthassuk, ezt a földtakarót le kell hántani. Voltaképpen ez az ásatás legfontosabb mozzanata. Ahhoz, hogy belátható időn belül végezzünk ezzel, évente százezrek kellenének, s így is 10–20 évig tartana a feltárás. Én 12 év óta dolgozom évi 6000–4000 forintos költségű céltámogatással. Nyilvánvaló, hogy ezzel a tempóval 200–300 évig tartana a feltárás. Szegénységünk miatt még arra sincs mindig módunk, hogy magunk szabjuk meg, hol folytassuk a munkát, mert hiszen a vetett területek megváltása nagy összeg. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy szerteszórtan kisebb-nagyobb területeket tártunk fel, mintha a feltett oklevélből itt-amott egy-két szót, mondattöredéket tudnánk elolvasni, a többi rejtve marad előlünk. [Függőleges széljegyzet:] pénz [Széljegyzet:] Mi mindenre ad tárgyat: állattan, növénytan, embertan, csontvizsgálat, fémvizsgálat, kőzettan, szerves kémia, mezőgazdaság-történet. Ki tudna ezek után felelősséggel az oklevél tartalmáról nyilatkozni? Az idő telik, mi kivénülünk, s a munka befejezetlen. Nézzünk át a szomszédba: több száz méteres területek kerülnek egy-egy ásatási idényben hatalmas apparátussal feltárásra, így azután meg is születnek az eredmények és a szintézis lehetősége, mi meg zavartan pironkodunk, mikor ilyen szavakat hallunk: tudjuk, hogy maguknál erre nincs mód. Ezt a példát bármelyik más korszak telepásatásánál új és újabb hasonló tényekkel ismételhetném szinte vég nélkül. Engedelmet a példáért, de – először szólván – az MTA elnöksége előtt lelkiismereti kötelességem volt feltárni, hogy a magyar régészet nem pusztán nemzeti tudományunk, hanem az egyetemes régészeti–őstörténeti kutatások szerves része, s mi egyre kevésbé tudjuk eszünk megfrissítésével új és újabb „magyar iskolaként” ismert módszerű kísérleteikkel a lépést tartani, a jövő perspektíváját illetően pedig nagyon el fogunk maradni mind eurázsiai viszonylatban, mind pedig a szűkebb Közép-Európában. Voltaképpen az osztálytitkári jelentés objektív értékítéleteiben mindez
