Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D20] 1966. október 8. László Gyula válasza Györffy György bírálatára
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 101 taképpeni magyar nyelven beszélő tömegekre vonatkozó kutatások éppen olyan szilárdnak bizonyulnak, mint Németh–Györffy és sok más kutató törökös elképzelései, amelyek nagyrészt Árpád magyarjaira vonatkoznak. Ez lenne meggyőződésem szerint a közöttünk lévő első ellentét feloldása. Van azonban még egy másik (sőt harmadik) ellentét is Györffy György nagyrabecsült barátom és közöttem. Második ellentétünk a magyarság szellemi magatartása körül kristályosodik ki (ez még a fenti kettős rétegre bontást nézve is fennáll). Röviden akként fogalmazhatnám meg azt a különbséget, hogy Györffy a régi magyarok életében döntő súlyúnak érzi a mágikus-totemisztikus világképet, magam pedig hajlok afelé, hogy őseink éppen olyan józanul gondolkodtak a dolgokról, akárcsak mi (csak a tudás tényanyaga volt különböző). Györffy a történeti lovasnomád társadalmak gondolatkörében él, magam pedig úgy látom – éppen ásatásaink alapján –, hogy gazdasági alapunkban a nagy állattartás mellett, azzal egyenrangúan számolnunk kell a földműveléssel, kertgazdálkodással, kereskedelemmel, fejlett iparral: egyszóval a nomád legendával szemben én javarészt letelepült népességnek látom honfoglalóinkat (mindkét rétegét, de különösen az első hullámot). Még egy harmadik dologra is rá kell mutatnom. Már az eddig elmondottakból is sejtődik, hogy bennem a magyarság Kárpát-medencei megtelepülésének másfajta képe kezd kibontakozni, mint amit eddigi, honfoglalás korról szóló könyveinkből olvashattunk. Erre ebben a kis könyvben itt-ott céloztam is, arra ügyeltem, hogy az általam elmúltnak vélt elméleteket ne ismételjem, vagy legalább is megkérdőjelezzem. Képtelen vagyok tehát olyanféle megírásra, mint amit Györffy szép bírálata végén kér tőlem, amelyet minden szakember magáénak érez, vagy amely „reprezentálja a magyar tudomány álláspontját”. Úgy érzem, hogy Györffy Györgynek egyetlen könyve sem született volna meg, ha ehhez tartotta volna magát, hiszen munkáiban ő is mindig újat hoz! De egyebekben is meg kell írnom, hogy az úgynevezett „klasszikus megállapítások” – mármint a honfoglalást illetően – voltaképpen ugyancsak feltevésekként kezdték meg életüket, de a sok ismétlés következtében ma már úgy tűnnek, mintha szilárd megállapítások lennének. Csak vessünk egy pillantást például a kaukázusi őshaza kérdésre, amely egykor dogma volt, ma pedig inkább csak tudománytörténeti emlék. Nem kell ezt magyaráznom éppen Györffy Györgynek, aki hallatlan találékonysággal fedez fel eddig meg nem látott dolgokat a gyér forrásanyagban. Nos, a magam területének vizsgálatakor én is nagyjából ezt teszem, és bizonyos vagyok, hogy a munkám nyomán támadó eszmecserékben meg fog újulni őstörténetünk.
