Szilágyi Adrienn (szerk.): Hét társulati elnök - Századok Könyvek (Budapest, 2018)
Előszó
7 ELŐSZÓ Mint minden évforduló, a Magyar Történelmi Társulat megalakulásának a 150. évfordulója is kedvező lehetőséget teremt a számvetésre és a múlt újraértékelésére. Ez történik ezúttal is, amikor hét társulati elnök tudományos munkásságát, és a Társulat vezetőjeként kifejtett ténykedését vizsgálják a kötet szerzői. A modern szakszerű történetírást kezdettől átitatta a politika és az ideológia. Így nem csoda, hogy a történetírás szakmai szervezete maga is gyakran összefonódott a politikai és ideológiai mezővel. Ennek tükrében érthető, hogy a szervezet egymást váltó vezetői között sűrűn bukkantak fel politikus, de legyünk elnézőbbek: tudós-politikus személyiségek. Már az első társulati elnök, gróf Mikó Imre megválasztása is erre példa. Némi meglepetést keltett akkoriban, hogy a történészként számontartott Horváth Mihály helyett a főként kultúrapártolóként ismert, és egyúttal politikai szerepet vivő erdélyi arisztokratát választották meg elnöknek, míg Horváth csupán alelnök lehetett mellette. A sorban másodikként tárgyalt 19. század végi társulati elnök, a szintén arisztokrata gróf Szécsen Antal sem kivétel e tekintetben: kevésbé történetírói működéséről, sokkal inkább konzervatív politikusi megnyilatkozásairól ismert személy volt Szécsen. S bár a fejezet szerzője amellett kardoskodik, hogy van értékelhető történetírói teljesítménye, biztosan állítható, hogy ez önmagában aligha lett volna elegendő a társulati elnöki pozícióhoz. Mint ahogy az 1916-ban elnökké választott, a szintúgy politikus és egyben tudós Thallóczy Lajos tragikus halála után az elnökséget átvevő arisztokrata, gróf Klebelsberg Kuno sem tudósi kvalitásainak köszönhette a megtiszteltetést. A róla írt fejezet szerzője nemhiába bizonygatja, hogy a mából visszatekintve méltán lett Klebelsbergből a történészek céhének első embere, hiszen elődeinél jóval többet tett a történetírás ügyéért. Tegyük azonban hozzá, a két háború közötti történetírás, benne a Társulat és Klebelsberg tevékenységével, kifejezetten nemzetpolitikai célkitűzésként határozta meg önnön feladatát, vagyis a revíziós igényeket igyekezett közvetve igazolni a kultúrfölény jegyében. Később sem törik meg az addigi trend, bár olykor akadnak beszédes kivételek. A kiváló jogtörténész, Eckhart Ferenc hamisítatlan céhbeli történészként avanzsált az elnöki székbe, ahonnan a politika vihara néhány év múlva azonban kisodorta, hogy annak az Andics Erzsébetnek adja át a helyet, akiről a fejezet szerzője is meggyőzően bizonyítja: nem sok köze
