Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE” 81 A „szabadidős tevékenységek” a 19. században a polgári életforma fontos kellékeivé váltak, és a társadalmi presztízs kifejezői voltak. Az idővel való szabad rendelkezés a felső és középosztályt megkülönböztette az alsóbb rétegektől, akik életidejük túlnyomó részét munkával voltak kénytelenek tölteni. A semmittevés a korábbi társadalmakban is fontos presztízskellék volt, a polgár szabad ideje azonban nem semmittevést jelentett: az igazi polgár a szakmájával összefüggő önfejlesztéssel, művelődéssel, „kultúrafogyasztással” (amely sokszor egyben presztízsfogyasztás is volt) és főleg szociabilitással töltötte ki. Az életritmus egyre szabályosabbá vált, elszakadt az olyan természeti tényezőktől, mint a napszakok, az évszakok vagy az időjárás; szerepüket átvette az óra. A tömegjellegű termelésben munkavállalóként részt vevő ember munkáját már nem a munka végeredményéhez viszonyítja (hiszen arra csak csekély befolyással bír, hanem az időhöz, amelynek meghatározott egysége alatt kell feladatát elvégeznie. A természeti tényezőktől való teljes elszakadást a 19. század második felében a gáz-, majd az elektromos világítás elterjedése hozta magával. A nagyobb mesterséges fény munkára alkalmassá tette a nap minden óráját, ezzel lehetővé vált az „éjszaka gyarmatosítása”. A nagyiparban minimálisra zsugorodott a szezonális hullámzás, hiszen a nyár és a tél egyformán alkalmas a termelésre. Eltűnt az agrárvilágot jellemző „váltakozó idősűrűség”, az intenzív nyár és a tétlen tél váltakozása, helyét egyfajta „időmonotónia” vette át.10 A kétfajta időfelfogás a történelmi korokban persze soha nem érvényesült teljesen tisztán, kizárólagosan. A mezőgazdasági munkavégzés a legiparosodottabb társadalomban sem függetleníthető a természeti tényezőktől, ugyanakkor a homogén középkori agrártársadalomban is voltak óra szerint élő csoportok, mint például a szerzetesek. Az óraorientált időfelfogás térhódítása a középkor végén kezdődött, terjedése elég pontosan lemérhető az időmérő eszközök tökéletesedésének és elterjedésének folyamatán keresztül. A polgárság szerepének növekedésével párhuzamosan terjedt és elsősorban a városi társadalmakat hatotta át.11 Európában a 18–19. században vált általánossá az órához igazíta ni az élet rendjét. A folyamat Nyugat-Európa iparilag fejlett területein 10 Europäische Mentalitätsgeschichte i. m. 655. 11 Csukovits Enikő: Órahasználat a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle 34. (1992/3–4.) 153–172. A tanulmány kötetünkben is olvasható. Az óra, illetve az időhöz való viszony változásáról lásd még Gerhard Dohrn-van Rossum: Die Geschichte der Stunde. Uhren und moderne Zeitordnungen. München–Wien, 1992.
