Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
FÓNAGY ZOLTÁN 80 amit az angol realista regényekből ismerhetünk, Magyarországon később sem vált tömegessé. 1840-ben azonban még így is szükségesnek látta a törvényhozás, hogy védelemben részesítse a gyermekmunkásokat: a 16 év alattiak foglalkoztatását napi 8 órában maximálták (ekkoriban a felnőttek 12–16 órát is dolgoztak). Az életút fordulópontjainak megjelölésére számos pontosan szabályozott szokás, rítus alakult ki, amelyhez ünnepi formák tartoztak. A gyermekkor formális lezárásának leginkább az egyházi közösségbe való felvétel ünnepélyes eseményét: katolikusoknál a bérmálkozást, protestánsoknál a konfirmálást tekintették. Erre általában már 10-12 éves kor körül sor került. Az ifjúkor – amelynek fő feladata a házastárs megtalálása volt – még rövidebb volt a mainál. A lányokat akár 15-16 évesen férjhez adták, és 2-3 évvel idősebben a fiúk is nősülhettek. (Hadkötelezettség a kiegyezésig nem létezett, így a katonáskodás sem akadályozta a korai családalapítást.) A házasodási kor egyébként vidékenként és nemzetiségenként jelentős eltéréseket mutatott, de még 1875-ben is a lányok fele férjhez ment húszéves kora előtt. A magasabb társadalmi rétegekben is inkább csak a fiúk házasodtak később, a lányok fejét csaknem ugyanolyan hamar bekötötték, mint a parasztságnál. Az életritmus szabályozása Az óra szerint dolgozó ember számára a feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem ráérősnek, pazarlónak tűnik. A pontosságra való igény a társadalmi munkamegosztás bonyolultabbá válásával, a kisebb zárt közösségek felbomlásával járó individualizálódással párhuzamosan erősödött meg. A nagyobb szervezetekben, ahol a személyes kapcsolatok sokat veszítenek jelentőségükből és erejükből, fokozottan jelentkezett az egzakt, általánosan elfogadott viszonyítási rendszerekre való igény. Az óraorientált időfelfogás terjedésével párhuzamosan egyre élesebben különvált a munkaidő és a szabadidő. Ennek látható jeleként az 1848 előtti évtizedekben a városokban, legjellemzőbben Pest-Budán megjelentek a szabadidő eltöltésének terei: a közkertek, sétaterek, város környéki kiránduló- és üdülőhelyek.
