Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE” 79 igen számíthattak. A tatai gimnáziumban például a délutáni órák tavasz szal és ősszel 3–5-ig, télen 2–4-ig tartottak.9 Az ünnepek többsége, alkalmazkodva a munka eloszlásához, ősz és tavasz közé esett. A hétköznapokat és az ünnepnapokat a ruházkodással is megkülönböztették. (A hétköznapi és az ünnepi viselet a 19. század első felében még elsősorban nem szabásban vagy a ruhadarabok fajtájában tért el egymástól, hanem minőségében: amit újkorában ünneplőként hordtak, kopottan munkaruhává vált.) Az életút hármas tagolása (gyermekkor, felnőttkor, öregkor) megegyezett az általunk is használt korjelzéssel. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, mit takartak másfél-két évszázaddal ezelőtt ugyanazok a fogalmak, lényeges eltéréseket találunk. A gyermekkor jóval rövidebb volt a mainál, a felnőttkor hosszát pedig nagyjából a munkaképesség alakulása határozta meg, nem kötődött meghatározott életkorhoz, mint a modern társadalomban a nyugdíjkorhatárhoz. A gyerekkor rövidségét kiemeli az a körülmény, hogy alig létezett korcsoport alapon elkülönített színtere: iskolába csak a gyerekek kisebbsége járt, ők is többnyire rövid ideig és rendszertelenül. A társadalom többségét kitevő parasztságban már az 5-6 éveseket elkezdték bevonni a munkába, például az állatok őrzésére. A városi alsó rétegek fiai inasként léptek be a munka világába, akár jóval 10 éves koruk előtt. A gyáripar – különösen a textilipar – fejletlenségének következtében az a típusú gyermekmunka, 9 Splényi Béla emlékiratai. S. a. r. Fábri Anna. Budapest, 1984. I. 241. Pusztai iskola. Vasárnapi Ujság, 1855
