Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Tóth István György Harangkongás és óraketyegés. A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17–18. században
51 Tóth István György HARANGKONGÁS ÉS ÓRAKETYEGÉS A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17–18. században* A 17–18. századi emberek életmódja sokban különbözött kortársainkétól. Az öltözködés eltérései szembetűnőek, a lakóházak különbsége nem kevésbé. Vannak azonban kevésbé szembeötlő, nehezebben feltárható különbségek is, így például akkoriban másként érzékelték az idő múlását, akár emberöltőkről, akár negyedórákról volt szó. Ez a rövid tanulmány a 17–18. századi parasztok és a vagyontalan kisnemesek, az általában paraszti szinten élő armálisták időfogalmát vizsgálja a bírósági jegyzőkönyvek, tanúvallomások alapján – hogyan határozták meg a tanúk és vádlottak saját szavaikkal azt, hogy mikor történt valami, mennyi idő telt el azóta? Háromféle időtartamot is megvizsgálhatunk: 1. az évek, évtizedek múlását, 2. egy éven belül a napok, hónapok meghatározását, és 3. egy napon belül az órákét. * A mai ember legfontosabb személyi adata születési dátuma. Ezt anyakönyvek őrzik, ám mindenki fejben tartja, hiszen nap mint nap szükség van rá – így azután mindenki pontosan tudja, mikor született és hány éves. Egy szóbeliségben élő társadalomban azonban, mint amilyen a 17– 18. századi parasztok és kisnemesek világa volt, nem írásos dokumentumok, hanem csak a halandó tanúk pontatlan emlékezete tagolta az időt. Az emberek saját életkorukkal is csak igen hozzávetőlegesen voltak tisztában, a tanúvallomásokban szinte mindig azt írták: körülbelül ennyi vagy annyi éves az illető. Hány éves kortól számított valaki öregnek? Ezt pontosan nem tudjuk meghatározni, de bizonyos, hogy jóval hamarabb tekintettek valakit öregembernek, mint ma. 1779-ben a vasi Felsőpátyon lakó 67 éves Kolmér Fe* A tanulmány eredeti megjelenése: In: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17–18. században. Szerk. Zimányi Vera. Budapest, 1993. 115–132.
