Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
A TÖRTÉNÉS IDEJE – A TÖRTÉNÉSZ IDEJE 17 tára. S minél narratívabb, minél deskriptívebb a történészi előadásmód, annál gyakoribb lesz szövegében a múlt idő alkalmazása. S itt van végül az a kérdés is, hogy milyen kapcsolat áll fenn a történészi szöveg hossza (így többek közt az elolvasására fordítandó idő tartama), valamint a benne és általa megjelenített történelmi múlt időtartama között? A kettő viszonya legalábbis feszült, miután – érthető okokból – nem lehet közöttük közvetlen megfelelés. Egy történeti tanulmány befogadása, még ha sok száz oldalas monográfiáról beszélünk is, soha sem vehet annyi időt igénybe, mint amennyi időbe telt a történelem tényleges végbemenetele, amiről a történészi beszámoló be kíván számolni. Mi következik ebből? Mindenekelőtt a sűrítés, a szelekció kényszere munkál ezúttal is, ami nélkül a problémát nem lehet kielégítően megoldani. Az a jelentés, amelyet a történész az elbeszélés formájában a múltnak kölcsönöz, már abban is kifejeződik, hogy mit tart meg és mit hagy el ebből a múltból, amiről egyébként tudomása van. Amikor a történész szelektál, nemcsak a témák és a problémák között válogat, hanem magával az idővel is okosan gazdálkodik: hosszabban elidőz egy-egy időpillanatnál, közben olykor hosszú periódusokat is átugrik, mert úgy találja, hogy az előbb történtek a fontosabbak a történet szempontjából, és a más időpontban esett események, bár tudunk róluk, érdemben nem tesznek hozzá semmit az ő történetének az értelméhez. Nézzük meg továbbá a történészi időnek a nyelvhasználatban jelentkező problémáját is. Ha a történelem adott jelenségét úgy nevesítjük az osztályozás és az analízis érdekében, hogy azon a néven azonosítjuk, amelyet az utókor talált ki rá, akkor azt a jelentést vetítjük vissza a múltba, aminek az még nem volt, nem lehetett a tudatában. Nem veszélytelen az a történetírói beszéd, amely úgy mondja el például a 18. század végi és 19. század eleji angol iparosodás történetét, mint ami ipari forradalomként tört utat akkoriban magának. Mivel Arnold Toynbee történész használta elsőként – csupán a 19. század vége felé – az ipari forradalom kifejezést arra, amit a gyáripari tömegtermelés jelentett Angliában nagyjából a 18– 19. század fordulója óta, nem tekinthető megbízható történeti kijelentésnek egy olyan megfogalmazás, miszerint: Robert Owen, az angol ipari forradalom vállalkozója, különös elhivatottságot érzett magában az ipari forradalom által teremtett egyenlőtlenségek eliminálására. Robert Owen ugyanis még nem tudta, hogy ő az ipari forradalom korának a vállalkozója, hiszen a maga korában még nem volt tudott dolog, hogy az, aminek ő tevőleges résztvevője, nem más, mint maga az ipari forradalom. Utólag persze joggal tekintjük őt e történelmi korszak jellegzetes alakjának, ez a
