Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
GYÁNI GÁBOR 18 tudat azonban az utókor történeti tudatához, és nem annak a kornak a tapasztalati univerzumához tartozik szoros szálakkal, amelyben Robert Owen és kortársai éltek. S végül: a történészi narratíva időkeretének az eldöntése, ami egyike a legkényesebb történészi feladatoknak, látszólag azon múlik, hogy melyik naptárilag azonosítható időponttal kezdi el a történész mesélni a maga sztoriját. Valójában a történet végpontjául megválasztott időpont dönti el, hogy meddig megyünk, meddig mehetünk vissza az időben, ahol elkezdve meg lehet majd rajzolni a történet teljes ívét. Mivel a történész kezdettől fogva tudja, hogy hogyan végződött az általa elmondandó történet, és így értékelni is tudja a történet tulajdonképpeni értelmét, megállapítva, hogy az a sikerről vagy a kudarcról szól majd, ennek az eleve tudott dolognak a megértetéséhez választja ki a számára legmegfelelőbb kezdő időpontot. Az innen útjára indított gondolatsor, amely csupán az előre meghatározott végpont felől képes logikusan igazolni az ekként bekövetkezett múlt történeti értelmét, elvi jellegű döntést tesz szükségessé. Any nyiban önkényes a datálás, amennyiben a történész dönti el a vizsgálat időbeli tartamának a kiterjedését, beleértve a kezdő és záró időpontot is. Viszont a történészi mondandó szempontjából komoly kötöttségek nehezednek az így kijelölt kronológiai egységre, amely a tartalmi mondanivaló teljes súlyát lesz kénytelen magán viselni. Ha a történeti beszámoló jól sikerül, vagyis meggyőző ábrázolatát adja a kérdéses múltnak, akkor a megválasztott kronológia mint egységnyi időtartam megfelelő módon járul hozzá a történet hihetőségéhez; ha viszont hiteltelen elbeszélés benyomását kelti, akkor a kronológiával is komoly bajok lehetnek. A történelem objektív ideje, amely persze pusztán emberi konstrukció, módfelett bonyolult kapcsolatban áll a történelemről szóló történészi beszéd saját külön idejével, amely mindig szorosan szakmai döntés eredménye. IRODALOM Braudel, Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam. In: Benda Gyula – Szekeres András (szerk.): Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest, 2007. 163–192. Carrard, Philippe: Poetics of the New History. French Historical Discourse from Braudel to Chartier. Baltimore, 1992. Danto, Arthur: Analytical Philosophy of History. London, 1968.
