Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
GYÁNI GÁBOR 14 idő linearitásához. Vagyis nem zökkenti ki úgy az idő kerekét, mint teszi alkalomadtán a művészi reprezentáció, midőn oda-vissza ugrálva, a linearitás rendjét ily módon felforgatva beszéli el az idő emberi tapasztalatát. Ez bizony meg is nehezítheti az előadott történet követhetőségét, mert a pragmatikus időtudat és időtapasztalat a linearitáshoz szokott. A történetírás ezen linearitáshoz szabott elbeszélői hajlama tökéletesen megfelel annak a naiv realista episztemológiának, amely a szakszerű történetírás racionalizmusát, makulátlanul tudományos jellegét juttatja érvényre. Ezen túl a datálás mindenkori szükségessége is vitán felül fontos, mondhatni az egyik döntő elvárás minden szavahihető történeti beszámolóval szemben. Nem képzelhető el olyan történetírói tudományos elbeszélés, amelyből nem derül ki, hogy hol járunk a múltban. Ez annyira fontos követelmény, hogy rendszerint már a történeti munka címében is ott szerepel, eligazítva az olvasót arról, hogy mit várhat az adott munkától. Azért olvasom el a történész e dolgozatát, mert roppant módon érdekel a középkor, melynek tárgyalását ígéri a szerző a címben, vagy azért nem veszem meg a művét, mert a modern kor története érdekel, és függetlenül munkája szellemi nívójától, ez vagy az a téma nem foglalkoztat különösképpen. Nem utolsó szempont végül, hogy a címben (az alcímben vagy az előszóban stb.) megjelölt kor, amit a szerző a munkájában tárgyalni fog, olyan ideális (elképzelt) olvasóhoz szól, aki valamennyire jártas annak a kornak a történetében. Nem kell ezért szájbarágós módon mindent elmondani róla, vagyis elegendő, ha csak egyes dolgokra utal a szerző, hiszen az olvasó, akihez szólni kíván, már az időjelző nyelvi jelek olvastán is tudja, hogy miként értse ezeket az utalásokat, melyek egyes kifejezések retorikai célú használatában fejeződnek ki. Fontos szerep jut végül az időrendnek azért is, mert a kronológiai pontosság az eseménytörténet-írás úgymond alfája és ómegája; a hosszabb időtartamokhoz szabott történetírásban, a gazdaság- és társadalomtörténetben ellenben ez a követelmény jóval kevésbé játszik szerepet a meggyőzés és a hihetőség érdekében. Az időkeret megjelölése azonban itt is nélkülözhetetlennek számít. A történész ideje kapcsán külön szólnék az igeidő történetírói használatáról. A 19. században szakszerűsödő történetírás szinte dogmaként hirdette, kivételt nem ismerő szabályként be is tartatta, hogy az időben távoli történelmi korok érdemlik meg csupán a történész kitüntető figyelmét, így mindenekelőtt az ókor és a középkor lehet történeti beszéd tárgya. Megfelelő időbeli, úgynevezett történelmi távlatra van szükség ugyanis ahhoz, hogy biztosított legyen a tárgyszerű történeti értékelés. Minél
