Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
A TÖRTÉNÉS IDEJE – A TÖRTÉNÉSZ IDEJE 15 messzebb esik valamely kor a történészi vizsgálat jelen idejétől, annál kevésbé befolyásolhatja a jelen politikája és értékrendje a múlt történetírói megítélését. Ez a helyzet mára sokban megváltozott: a közvélemény részéről a történelem iránt megnyilvánuló érdeklődést tekintve éppúgy, mint az iskolai curriculumokban is az újabb korok bemutatása került előtérbe. Egyúttal felvirágzott az úgynevezett jelenkortörténet, amely szinte egyáltalán nincs többé tekintettel a történelmi távlat korábban megfellebbezhetetlen kívánalmára. Ha a történészi nyelvhasználatot a temporalitás felől vesszük számba, akkor megint csak arra a végeredményre jutunk, hogy a múlt és a jelen közti éles válaszvonal meghúzása ma már egyáltalán nem aranyszabály, holott sokáig erős volt e követelmény foganatja. A történetírói kánon úgy rendelkezett ugyanis, hogy a történelmet mint a régiségek világát, a régen megesett dolgok históriáját kizárólag a múlt idő következetes alkalmazásával lehet elbeszélni. Ez a fajta igeidő-használat egyúttal a személytelenség és a távoliság érzetét kelti az olvasóban, és így alkalmas annak kifejezésére, hogy a történésznek közvetlenül nincs köze az általa előadott történet cselekményéhez, valamint a történetében szereplő személyekhez. Ez a múlt ténylegesen csak volt, de immár elmúlt, és ezért számunkra nincs többé semmilyen aktualitása, legföljebb néminemű tanulságok vonhatók le belőle, ha éppen erre van kedvünk. A jórészt máig is ható fenti retorikai szabály újabban kezd érvénytelenné válni; egyre több jel utal arra, hogy a jelen időt használva is beszélhetünk történészként a múltról. Ennek a napjainkban terjedő gyakorlatnak járunk ezúttal utána. Egyes történészek azért kezdtek jelen időt (is) használni a történeti elbeszélésben, mert nem a lineáris módon elbeszélhető eseménytörténet krónikájával, hanem a struktúrák historikumával kívántak szolgálni. Amikor pedig nem a szigorúan vett egymásutániság szabja meg az elbeszélendő események tálalásának a módját, mivel egy adott időegység határain belüli szinkrón jelenségek rekonstrukciójáról van szó, melyek rövidebb-hosszabb időn át változatlannak bizonyulnak, akkor nem késztet többé semmi sem az előttiség és az utániság szakadatlan nyelvi kifejezésére. S van még itt valami. A hagyományos történeti narratívában, ami rendszerint eseménytörténetként valósul meg, a történész a személytelen narrátor szerepében lép fel, és olyasvalakiként hallatja a hangját, mint aki a beszéd tárgyán kívül, sőt afölött állva, legföljebb csak közvetíti a mintegy önmagától történő múltról előadható tárgyi ismereteket. Ez a múlt nemcsak hogy független a történetét ily módon elbeszélő tudós
