Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
GYÁNI GÁBOR 10 egymásutániság, az így adott vákuumot a történések egymást követő rendje avatja majd elbeszélt történelmi idővé. Amiről eddig szó esett, az a történelem úgymond objektív ideje, ami azáltal válhatott a történetiség természetes rendezőelvévé, hogy a 19. szá zadi historista történetírás elvégezte ezt a kanonizációt. Mit sugall ez az időfogalom? Mindenekelőtt azt, hogy az idő folytonosan és lineárisan hömpölyög mindig előre, a mindenkori jelen felé tartva, és a keretei közt lezajló emberi történelemből ennek a könyörtelen egymásutániságnak a logikája nyomán lesz értelmesen elbeszélhető történet, ami a történészek munkáját dicséri. A racionális megismerés szorosan a kauzalitás elvéhez tartja magát, úgy magyarázza tehát a múltat, hogy az okok és következmények sugalmazott rendjét időbeli szekvenciákhoz igazítja. A retrospektív távlat biztonságával, a visszatekintés bölcsességével fog hozzá a historikus a múlt elbeszéléséhez; amikor pedig elbeszélésbe foglalja ezt a múltat, a fordított optika mentén halad, vagyis a múltból a jelen felé tartó eseménysorokat rekonstruálja. Ennek eredményeként az okok (melyek időben mindig megelőzik a következményeket) és az azokból fakadó következmény jellegű fejlemények történeti logikáját érvényesíti narratívájában. Holott a történész azt és annyit tud csupán a múltról, ami utólag tudható róla, vagyis ami a fennmaradt nyomokból kikövetkeztethető, és ami a múlt utótörténete alapján belátható ennek a múltnak az értelmére és jelentőségére nézve. Nem azt tudja tehát (elbeszélni) a múlt történeteként, ami abból a múlt felől látszik, vagyis amit a történelem szereplői tudnak, észlelnek a saját akkori jelenükből. Ennek a paradoxonnak a jelentőségére az analitikus történelemfilozófia, mindenekelőtt Arthur Danto hívta fel a figyelmet, rámutatva, hogy a történészek ritkán tudatosítják magukban az egymástól diametrálisan eltérő két időperspektíva lényegi különbözőségét. Így pedig a szigorúan vett kronológiai látásmódhoz tartják magukat, amely kézenfekvő eszközként kínálja magát a lineáris elbeszélés számára is. A homogén történelmi idő fogalmát látványosan felrúgta a struktúratörténet-írás akkor, midőn Fernand Braudel konceptualizálta a történelmi idő hármasságát: ez a hosszú idő (longue durée), a konjunkturális idő (ami a struktúrák létének tartamát fejezi ki) és a rövid idő fogalmát fog lalja magába. Közülük az utóbbi a pontszerű események lefutásának felel meg. A homogén időfogalom történészi kívánalmának elsősorban az eseményidő látszik megfelelni, tekintve, hogy az egyszerű, folytonos, lineárisan szakadatlan egymásra következés időtartamát juttatja kifejezésre. A másik két időtartam fogalma ugyanakkor nem vagy alig feleltethető
