Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
A TÖRTÉNÉS IDEJE – A TÖRTÉNÉSZ IDEJE 11 meg ennek a kronológiai rendnek, lévén, hogy pontosan soha sem tudható, mikor kezdődik és mikor végződik a hozzájuk tartozó eseménysor vagy struktúra létezése. Ráadásul egymástól eltérő időtartamokról van szó ugyanazon történet keretein belül, és ez összeillesztési problémák sorát veti fel magának a történeti elbeszélésnek a világán belül is. Hiszen az események gyorsan (és gyors egymásutánban) peregnek, a konjunkturális idő viszont lomhán mozdul ezenközben (nincs jól érzékelhető változás, amit ennek az időnek a múlása sugallhatna), a hosszú időtartam pedig egyenesen az immobilitás, a változatlanság, a történelemnélküliség benyomását kelti bennünk, megfigyelőkben. Ezek figyelembevételével tehát nem dolgozhatunk tovább a történelmi idő kronológiailag és egyszerűen tagolt homogén fogalmával, hiszen a különféle létezők mind saját külön idővel írhatók le, lévén, hogy eltérő tartamuk folytán jócskán különböznek egymástól. S ezzel nyomban veszendőbe is megy a történelem eddig volt belső kohéziója, legalábbis annak látszata vagy illúziója, az tehát, amivel a történetírói historizmus ajándékozott meg bennünket; a múlt ezzel felettébb darabossá lesz a vele foglalkozók kezén, annak folytán, hogy saját történetisége belsőleg hierarchikusnak tünteti fel számunkra. Kiderül, hogy nincs minden adva a Mostban, hiszen egyes történelmi entitások a valamikori jelent, más entitások a múltban volt tegnapot, megint mások az akkori tegnapelőttet jelenítik meg a múltbeli egyidejűség komplex rendjében. Sőt mi több, a mindenkori jelenhez már a megelőlegezett jövő is hozzátartozik, tekintve, hogy valamely struktúra rendszerint túléli a jelent, úgy tartozik tehát a Mosthoz, hogy a Mostra következő múltban is fog létezni és hatni. A történelmi jelen időnek valójában a jelenidejűségek egyidejűsége felel meg, ami egy roppant heterogén történelmi idő fogalmá val kecsegtet; a linearitás elve halvány visszfénye csupán ennek. Ha nincs többé homogén történelmi idő, akkor azon nyomban relativizálódik a történetiség fogalma is, vagyis sutba kell dobni a kronológiailag feszes lineáris idő történetírói fogalmát. Olyan rugalmas történelmi időre van szükség ehelyett, amely azt a múltat lesz képes felidézni, amely egy fajta történelmet láttat csupán, ahelyett hogy magát a Történelmet mu tatná meg számunkra. Ha történetesen az eseményekre fókuszál a historikus, akkor minden további nélkül megelégedhet a homogén történeti idő fogalmával, ha viszont a struktúrák iránt érdeklődik inkább, akkor a stadiális időfogalomnak veheti nagyobb hasznát történészi munkájában. Ez esetben nem a lineáris, hanem a szakaszos, a hosszabb időegységekre ta golt keretek között megejtett vizsgálódás vezet nagyobb eredményre. Ezeken az időtávokon belül sem feltétlenül célszerű a lineáris idő múlását
