Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-02-06 / 6. szám
POLITIKAI LAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ilová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: OTOO NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ. OR. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : páskády János FÖMUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona . Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. Ültessünk fákat. Oly nevezetes kort élünk, amely a krónikások minden feljegyzése és minden érc, vagy márvány emlékmű emelése nélkül is nagyon sokáig emlékezetes fog maradni. Mégis éppen ezen kiváló nevezetességénél fogva feltétlenül kötelessége ennek a nemzedéknek feljegyezni e nagy kor legjelentéktelenebb eseményeit is a történelem számára és kötelessége ennek a nemzedéknek minél maradandóbb anyagból emléket állítani, mely hirdesse ennek a kornak és e kor szereplőinek nagyságát, hirdesse a hálát, melyet éreznie kell a nemzet minden fiának. A történelem elvégzi majd munkáját. Bizonyára a szobrok és műemlékeknek is egész sorozata örökíti meg a késő utókor számára a nagy eseményeket és hirdetni, dicsőíteni fogja a legkiválóbbak neveit és tetteit. Ámde, hol van annyi érc. annyi gránát és márvány, annyi tengernyi összeg, hogy elég legyen erre a célra nálunk, egy szegény országban. Egy egyszerűbb módot, más anyagot kell tehát választanunk, mely ha nem is századokra, de unokáink számára mindenesetre emlékül fog szolgálni, mellyel egyúttal hasznos és gazdaságos munkát is végzünk. Ültessünk fákat. Városok, kis és nagy községek bizo- i nyara szentelni fognak egy teret, yagy utcát e nagy kor emlékének, melyeket aztán e célra hosszú kort érő fákkal fognak beültetni. A díszfák, soifák nagyon sok fajtája kínálkozik e célra. Nem ütközik ez semmi nagyobb nehézségbe, hiszen sok helyen a községhez vagy városhoz tartozó erdők ingyen látják el a szükségletet, ahol pedig ez hiányoznék, csekély kiadással fedezhetők a hiányok a faiskolákból és csemete kereskedésekből. Olyan természetesnek, olyan szép, helyes és okos dolognak tartjuk ezt, hogy nem tudunk elképzelni olyan falut, lett légyen akármilyen szegény vagy jelenték télén is, amely ne igyekeznék ezzel az egyszerű dologgal emléket állítani a mai nagy időknek. Ezzel azonban ne elégedjünk meg. Mindenki, aki csak rendelkezik annyi te rülettel, ahova egy fa elültethető, használja fel. Kertekben, udvarokon mindenütt van annyi hely, akinek pedig szőlő, vagy szántó földje van, annak szinte okszerű rendeltetése a faültetés szegletekre, felosztási szélekre, utmentére, határjelölő, pihenő vagy delelő célra. Ilyen emlék fának, ahol nagyobb terület áll rendelkezésre különösén alkalmas a tölgy, hárs és az akác, szőlőkbe első sorban a dió, kertekbe hosszabb élettartamú és a mi vidékünkön otthonos gyümölcsfa, különösen alma körte, udvarokon eper- és akácfa; ha pedig a terű let engedi erősebb növésű és hosszú élettartamú bármilyen diszta. Ennek a nagy kornak állít emléket mindenki, aki tát ültet most. Ezenkívül egy hasznos tőke befektetést végez és a ki nem próbálta, nem is képzeli, hogy tájának fokozatos fejlődését szemmel kísérve mekkora gyönyörűséget szerez magának. Ültessünk tehát fákat. Állítson mindenki emléket e nagy napok tiszteletére családja részére. Nőjjenek, hajtsanak és viruljanak ezek a fák, hirdetve egy késői kornak a mi nemzetünk nehéz küzdelmét, dicsőséges harcát és okos gondolkozását. Viseljük gondját, ápoljuk szeretettel; gyermekeinknek és unokáinknak pedig kössük lelkűkre, hogy szerető kegyelettel tekintsenek azokra, mert a hősök emlék ! táblája az, vagy egy apának, testvérnek | siremíéke, kik bátran harcoltak, vérüket i ontották és önteláldozőan haltak meg | azért a darabka földért is, melybe annyi ragaszkodással markolnak ezeknek a fáknak gyökerei is. Egy fát legalább ültessen mindenki! > Egy nehéz téma. A háború ideje alatt, de különösen az utóbbi időben mind sűrűbben jelentek meg az újságokban olyan közlemények, melyek a nőknek a világháború tartama alatt való viselkedéséről és a háborúval kapcsolatban levő szerepköréről elmélkednek, vagy hivatását állapítják meg. Feltűnő, hogy oly gyakran és any- nyian foglalkoznak ezzel a témával, melynél pedig kényesebbet és igy nehezebbet I alig lehet választani, mert — mint egy szigorított cenzúra — vezeti mindig az iró tollát a nőnem iránti köteles gavalléria. A cenzúra elleni merénylet büntetése pénzbírság, esetleg fegyház, de ne higyje senki, hogy a gavalléria elleni excessus . sokkal enyhébb büntetésekkel jár, a kü- 1 lömbség csupán abban rejlik, hogy amott í a törvényes korlátok megvannak s azokon ! belül van a büntetés szigorúan precizi- ! rozva, mig emitt nincs határ, nincs korlát j és a szerencsétlen delinkvens ki van szol- i gáltatva a női nem itélőszékének és kor7 látlan szigorának. Nem csoda tehát, ha mi is kellő óva-, tossággal fogunk ennek a kérdésnek tesze- getéséhez, nem csak, de mielőtt hozzáfognánk igyekezünk srapnellmentes fedezéket építeni magunknak azzal, hogy első sorban gavalléros elismerésekkel nyúlunk a tárgyhoz, > Egyik közleményben azt olvastuk hogy a háborúban a nőknek első sorban hivatása a sajtóval nemcsak* összhangban, de karöltve is agitálnf a hazafias jótékonykodás és áldozatkészség érdekében. Feltétlenül szép és hatalmas feladat. A nők lelkesedéssel fogtak a munkához és az eredmény nem maradt el. Igazán cár leányai. Nemrégiben valósággal szenzációs könyv jelent meg Németországban. A cár leányainak egyik angol nevelőnője, Miss Eager irta ezt a rendkívül érdekes könyvet, amely a cár udvar belső életét mutatja be igen érdekes megvilágításban. A könyvnek egyik legérdekesebb része az a fejezel, amely a cár leányairól szól. Ebben a fejezetben a következőket mondja el Miss Eager. Mikor a szentpétervári udvarhoz kerültem a nagyhercegnők még nem voltak felnőtt kisasszonyok. Akkor még csak a két legidősebb, Olga és Tatjana volt a világon, a többiek, Mária és Anasztázia nagyhercegnők, valamint Alexis, a várva-várt trónörökös, ott létem alatt születtek. Olga nagyhereegnő már egészen kicsi korában nagyon „eszes“ szellemes gyermek volt. Egy Ízben megkért, Írjak számára egy vonatot. Még nem tudta angolban az írni és rajzolni szavakat helyesen használni Meg akartam tréfálni és félirtam egy papirosra : vonat. A gyermek csodálkozva nézett rám: — Valóban azt hiszi, hogy ilyen egv vonat? Elmosolyodtam. Uj papírlapot vettem elő és lerajzoltam egy primitiv vonatot. Nem valami fényesen sikerült megrajzolni. — Éz már más — mondta örvendezve. — Igaz, hogy ez sem hasonlít nagyon a vonathoz, de még mindig küiönb, mint az előbbi. Tatjana nagyhercegnő súlyos beteg volt egy Ízben. A torkát és az orrát operálták meg és napokon-át csak folyékony eledelekkel táplálkozhatott. A sok leves azonban nem volt ínyére a kis hercegnőnek és a harmadik napon már haragosan lökte el magától a hideg buolinnal telt csészét. — Igazán nem szép a hercegnőtől — mondtam feddően, — hogy nem issza meg a levest. Mennyi gonddal készítette el a szakács és milyen nagy volna az öröme, ha üresen kerülne vissza a konyhába a csésze. Ö volna a világ legboldogabb embere. — Azt hiszi ? kérdezte arcomat fürkészve, a kislány. — Minden bizonnyal. — Hivassa ide a szakácsot —: adta ki a parancsot szokatlan, ellentmondást nem tűrő hangon. Megtettem. A szakács nagyokat hajlongva jelent a betegszobában. — Ön készítette ezt a levest, monsieur Coubat? — kérdezte a kis makrancos betegem. Maitre Coubat nagy zavarba jött. Nem tudta mire vélje ezt a kérdést. Nagynehezen felelte : — Nem nagyhercegnő, az egyik kukta készítette. — Küldje ide a kuktát. - v-.. ... A szakács megkönnyebbülten sietett ki és helyette megjelent a kukta. Fiatal, csinos fiú. Az arcáról halálos félelem sirt le. > — Ön készítette ezt a levest ? kérdezte Tatjana. • y.:-.; — Szolgálatára fenség, én készítettem. • Tatjana nagyhercegnő az ajkához emelte a csészéből és- le sem vette onnan* amíg ki nem itta annak egész tartalmát. Azután vég-: telenül finom mozdulattal odanyujtotta az üres; csészét az áinuló szakácsinasnak. — Köszönöm. Nagyon jó volt. <: A fiú a boldogságtól kipirultan, hajlongva távozott. — Mi volt ez nagyhercegnő ? — kérdeztem színlelt szigorúsággal. •— Semmi. Csak a világ, legboldogabb, emberévé akartam tenni valakit, — szólt ée a másik oldalára fordulva, nyugodtan elaludt. Mind a négy hercegnőnek végtelenül-jó szive van. Nagy rokonszenvvel viseltetnek az emberi nyomorúságok iránt és ahol csak lehet, igyekeznek segíteni, jótékonykodni. Ezt a tulajdonságukat az anyjuktól örökölték, aki már fiatal leány korában hires volt a jótékonyságról. Valamennyien eszesek, korán és könnyén tanultak. Mikor más gyermekek még játszani tudnak, Olga és Tatjana nagyhercegnők már folyékonyan olvastak angol meséskönyveket. Mind a négy nagyhercegnőt én tanítottam irni- olvasni, számolni. A legokosabb köztük Anasz-
