Szatmármegyei Közlöny, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-07 / 10. szám
Nagykároly. 1815. márctus 7, SO. 5*ám XLI, évfolyam SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL '.lóvá a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : oioo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-uíca 2. szám oooo Telefon. 56. szám FŐSZERKESZTŐ D R. ARTH ISTVft 1 SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : ZOLTáü ß E SS ő FŰMUNKATÁBS 0000 ooon MEGJELENIK MINDEN VASARNAP ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy evre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltéinek, o „Nyilttér“ sora 60 fillér. 3f€ogy keJ élnünk aratásig• így tél utolján, tavasz kezdetén, még békeidőben is meglehetős nehéz gondot szokott okozni ez a minden évben visszakerülő töprengő kérdés: Hogy leszünk ki újig? Mennyivel aggodalomkeltöbb ez a j felsóhajtás most, mikor a megszokott, ren- j des szűkös állapoton íelül még a háborús i időkkel mindenha együttjáró Ínséges napok réme is ijesztget bennünket. Pedig hát nem kell megijednünk, j Ahogyan kiteleltünk eddig — bátran ki j mondhatjuk minden nagyobb nyomorúság ! nélkül: — azonképpen, merjük állítani, j hogy Isten segítségével, ha nem is zsíros nagy jólétben, de éhség, koplalás nélkül kibírhatjuk aratásig, ha magunk is úgy j akarjuk, ha mindenki akarja, ha minden j itthonmaradt ember a nap minden óráján j ehhez a szigorú parancshoz igazodik: Ezt az országot, ennek az országnak a népét sem időjárásnak, sem semmiféle ellenségnek kiéheztetnie nem szabad! Ebben az országban nem veszhet éhen senki, ebben az országban meg kell hogy legyen mindenkinek a maga mindennapi kenyere Nem sok, csak éppen amennyi szűkösen elég. Minden étkezéshez egy-egy karéjka Ahogyan hadbavonult véreinknek csak egy jelszavuk van: »Győznünk kell!« — és Hindenburg, e minden idők legnagyobb hadvezére, bizvást állítja, hogy győzünk is, mert nekünk jobb az ideg- rendszerünk, mint az ellenségeinkké .'Ugyanúgy az itthonmaradt dologtevö népnek pedig szintén arra legyen gondja, hogy a a megélhetés tépelödéseitől senki, se maga se más, el ne veszítse a lejét. Mindenki akarjon élni s akarja, hogy a szomszédja is éljen. Tehát csak akarat kell. Nagyon erős akarat. Segítse mindenki egymást, hogy mindenkinek meglegyen a mindennapi kenyere Hogyan keli ezt akarni? Erre is HindenbuTg vezér acélideg- zetü nemzeteitől vehetünk példát. A németek törvénnyé!, hatósági és társadalmi intézkedésekkel rákényszerítik önmagukat a szigorú .takarékosságra, beosztják a készleteket úgy, hogy akinek merőben üres is a kamarája, Németor szagban még az sem fog éhezni. Lesz mindenkinek kény ere. Bizony nem fehér, de. lesz. Bejárta a német sajtót mostanában egy csudálatos szép irásmü, mely valóságos himnusza, tízparancsolata és "kiskátéja ennek a zordon, katonás kiáltásnak: Muszáj kenyérnek lenni ! Kivonatosan igy szól emez írás : Németország (mondhatjuk : Magyarország is) egy egesz ellenséges világgal áll szemben, amely meg akarja őt semmisíteni. Diadalmas dicső seregeinket nem tudja leteperni. Hát, mint egy ostromlott várat, ki akar bennünket éheztetni. Ez sem fog neki sikerülni. Miért nem? Azért, mert elég kenyérmag van az országban, hogy aratásig kibírja a lakosság. Csak nem szabad prédáim', pazarolni Ne étessétek marháitokat a kenyérnek gyümölcsével. Takarékoskodjatok a kenyérrel, hogy ellenségeink kaján reménye szégyenné váljék Legyetek tisztelettel a mindennapi kenyér iránt. Akkor mindig lesz belőle nektek, akármeddig tart is a háború. Erre neveljétek gyermekeiteket. Ne vessetek meg egy darab kényé rét sem azért, mert már nem friss. Ne szeljetek egy karéjjal se többet a kenyérből, mint amennyit éppen enni akartok. Gondoljatok mindig katonáinkra, akik sokszor az őrhelyen, vagy a lövészárokban boldogok volnának, ha tarisznyájukI I I I I I ) ! ban volna a ti eiprédáit kenyérdarabkátok. Egyék mindenki hadikenyeret, éppen úgy táplál és éppen ugyT jól lehet vele lakni, mint a másikkal. A krumplit mindig hámozatlanul hé- jáoan főzzétek. Ezzel sokat spóroltok. Az előzőleg nyersen hámozott krumpliból sok ennivaló rész elpocsékolódik. Ne dobjátok szemétre az ételhulia- dékokat. Gyüjtsétek össze, jó lesz takarmánynak. Ha magatoknak nincs lábasjószágotok : adjátok a takarmányanyagot annak, akinek" van. Erről a legprózaiabb dologról, itt-ott szinte költői lendülettel megírt gyakorlott tanácsok kell, hogy’ Magyarország népeinek is minden rétegében elterjedjenek s e komoly nagy időkben mindenkinek szinte vérebe oltódjanak. Ezekhez az ércbevésni és minden iskolában megtanítani való szavakhoz, mi, a mi speciális viszonyainkhoz képest még a következő jóindulatú tanácsokat függesztjük : Szoktassa mindenki magát és családját a kukoricaliszt használatához. Ebből is lehet ízletes ételt főzni. Csak tudni kell a módját. Gazdasszonyáink tanulják el egymástól a készítés titkait. Lélekbe írott törvény legyen, hogy gabonát a forgalomtól elvonni: hazaárulás Jó, ha egyes tehetősebb vagy előrelátóbb családok még kellő időben zsákszámra , raktároztak el lisztet éléskamráikban. Ámde akiknek ilyen liszttartalékjaik vannak, ne kövessék el azt a kapzsiságot és lelkiismeretlenséget, hogy bár odahaza van elegendő lisztkészletük, mégis a boltokban vásárolnak. Ezzel, hogy nem az otthon való lisztet használják, csökkentik a forgalomban levő mennyiséget s valósággal kiveszik a szegényebb nép szájából a kenyeret, akik kizárólag csakis a boltokban való vásárlásra vannak utalva. Hurrá ! Pár izzó hét még s oda megyek én is, Hol zug az ágyú és a gránát robban! Ott a helyem : egy uj kor hajnalánál, E vér viharos szentséges napokban! Fajomnak vére, te forrtad e vagyat, Hogy oda menjek, hol a hajnal támad, Hogy ott legyek, hol egy világ csap össze, Hogy önvérében, önmagát fürössze! Tavaszodik mar . . . nagyon várnak engem, Tépett lengyelhon ujhodó mezői. Könnyű testemet sodorja a lelkem, — kengyel ég alatt vágyait tetőzni. Hol annyi hős küzd, s mind az én testvérem, Ott kell, hogy hulljon forradalmi vérem .... Ott kejl meghalni ... vagy onnan kell jönni ... Neked, te újkor onnan kell köszönni! Te „Kor“ te, munkás béke édes anyja, Apád tüzlelke, az fogamzott engem. Én szeretlek, én küzdők érted, édes ; De tetőd alatt nincsen mit keresnem. Te jössz, én kelek, hun seregek utján . . . A barbárokat, gyilkosokat sújtván ! S mire te fészket versz Pólón iában : Én por leszek a győsztes, nagy „Hurrádban 1... j Alfay Zoltán. I Négy orosz liba. — Háborús történőt két lövészárok között. — Valahol messze, az oroszlengyelországi j harctérm két lövészárok nézett egymással farkasszemet már napok óta. Az egyeben az orosz katonák ásták el magákat, a másikban tótajk u népfelkelők ontották az Cdástamusz- i kák fejére. Nem volt nagyobb a távolság a i két lövészárok között, mint nyolcvan lépés és I a biztos halál várt arra, aki fejét csak centi- j méterekre dugta ki az árokból. Csak akkor j ropogott a puska, ha egyik-másik árokban mozgott valaki, akkor leadták a két-bárom t lövést és azután ismét csend lett. így volt ez I már napok óta. Az oroszok is unatkoztak, a ! mieink sem érezték jól magukat, szerettek | volna dolgozni, előbbre jutni pár méterrel, legalább is a szemközti ellenséges lövész- árokig. A tétlenség alatt még egy tovauszó felhő is esemény volt, hát még micsoda szenzációt keltett, amikor egyszerre csak a két lövészárok közölt megjelent négy fehér, karcsú, büszkén lépkedő orosz liba. Bátran mentek a kikandikáló fegyveres árok között; amerre a libát jártak, az a libák szerint semleges terület volt. A bakák, akik az árokban nem igen jutottak libahúshoz, izegni-mozogoi kezdtek. A szemük felragyogott, szinte kiaKartak ugrani a fedezékből, hisz uramisten, négy eleven liba tipegett előttük, nem messzebb, mint ötven lépésnyire. Az egyik oda is szólt a hadnagynak : — Fan lájdnánt, megenni szeretek a libákat. Szép fehér libákat. Libákról lévén szó, arra gondolni sem lehetett, hogy a libáknak lesz annyi eszük és majd a magyar lövészárok felé sétálnak. Nem, a buta libák pont a mező közepén járkáltak, de nem sokáig. A bakák, amikor már minden kint elszenvedtek a húsos libácskátt láttára, reszkíroztak egy pár golyót és piff-puff, lelőtték mind a négy libát. Szegény libák elfeküdtek a havas mezőn, a bakák pedig elkezdtek tanakodni, na, most már ír' lesz. A libák annyi bizonyos már nem futnak ei, de hátha az oroszok eszik meg az ő prédájukat. Ostromot nem előz meg oly beható tanácskozás, mint azt, hogy ki, hogyan hozza el a lövészárokba a négy libát. Végre megszólal az egyik baka: — Pan iájtnánt, kirek szipen, elhozok síiri libákat. Pecsenyét csinálunk árukban libádba!. Ezzel se szó, se beszéd, kimászik az Használjunk Mactisecjély posta bélyegei!
