Szatmármegyei Közlöny, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-23 / 12. szám
Pagykérssíyj 1983. má^cziMS 23« 32, szám. 3CXXj3í. éwfel>/am. SZATMÄRMEGYEI KÖZLÖNY SZERKESZTŐSIG és IMA OC FT.-ATAL hová a lap szellemi és ajiyagi részét illető közlemények küldendők: NA GVKÁROLyBAM Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56 szám. Pártoktól független FCLITIKAI LJ*P. ■ EilegjeteRik minden vasápnaji. — .. 1 — ELŐF IZETÉSI ÁRAK . Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 koron» Megyei itős’r-óg-ek, eg, .Vizák és iskolák részére egy év vr5 koron-^ Hirdetések y, lányos árén köi öltetnek. .Nyiittér" sora 80 fillér* A köztisztesség Irta: Lengyel Zoltán, erez. képviselő. Uj jelszó született — életre, halálra. A régiek meghaltak. Eddig választójog kellett, most már a köztiszlességért küzdenek. Egy csomó kérdés rajzik előttem. Az, ami most van és ahogy van régen megvan és igy van, ahogy van. Aliért fedezték csak most fel? Azok, akik végigcsinálták a rendszert éveken, évtizedeken át, sose volt kifogásuk ellene. Honnan veszik a bátorságot, hogy most kiabáljanak ? Azok, akik részesei, résztvevői,' osz- toszkodói egy rendszernek, egy cselekedetnek, honnan veszik a jogezimet arra, hogy önbíráskodás helyett másokat gya- lázzanak? De jól van. . \zt mondják : nem tudták. Mások csinálják, ellenfeleik. Nézzük tehát őket. Hat éve éppen, most. Rettenetes uj és légi bűnök kerüllek napfényre. A kabinetjükről, ti kabinetjük egy tagjáról. Bíróság előtt volt az ügy. A bíróság nem engedett bizonyítani — engem. Engem, akit szintén Vázsonyi védett. Kérdések: Követelték-e ők a bizonyítás szabadságát? Nem. Kézzel, lábbal kapálóztak ellene. Megtagadták-e szolidaritást a bűnösökkel? Nem. Égre-földre esküdöztek ártatlanságuk mellett. Terrorizálták a bíróságot, elhallgathatni igyekeztek a sajtót. Védték a bűnöst. Üldözték az ártatlant Pénzkezelés. Át mikassza. Amiről ma szó van. nincs bizonyítva. Amiről akkor volt szó: aktákon, közhitelességei okiratokon alapúit. Beismerték, senkise tagadta. Közpénzről volt szó. A magyar királyi államvas,utak százezreiről, millióiról. Az akták a Ház asztalán feküdtek. Egytől-egyig más álláspontot képviseltek, mint ma. Azután megint a bíróság előtt voltak. Pereiteic. Irtózatos vádak ellen védekeztek. Elitéltek a vádlót bizonyítás nélkül. Miért nem fájt ez nekik „kkor, miért faj ez nekik ma? Az igazság nem lehet az, hogy az egyik bűnös, mert nekem ellenfelem, a másik ártatlan, mert most az én barátom. Ez politika. Az ebből folyó harcz politikai hajsza. Nem lehetek biró egyik ügyben sem. De mint szemlélő ma, mint szenvedő társ akkor, igenis megkivár.híkom tőlük is, a közvéleménytől is, hogy egyforma mértekkel mérjünk. Ami fekete: ne legyen ma fehér, holnap fekete, holnapután kék. A magyar közélet beteg. Szinvak, elfogult. Jobbra, balra ránczigálják. Egyszer egyik melle áll, másszor másik mellé, ugyana££jrj~«gyben. Az igazság azonban nem t1 kéfffK ,%-át ur-aíimüifenpr látják már be, hogy ezek nem iífő fegyverek? Nem sikeres eszközök. A magyar politika nem annyira ostoba, hogy elbukni engedjen férfiakat csak azért, mert ellenfeleik sárral dobálóznak. A ha- talomrajutás eszközéül nem elég az, ha én a másikat rontom meg, az is szükséges, hogy a magam küiönb voltát bizonyítsam. Már pedig a koaiiezió eddig csak ellenfelein élősködőit, önmaga tisztaságát soha nem is próbálta állítani sem. Ennek a csúnya marakodásnak az a vége nem lehet, hogy a vádlókat a nyakára vegye az ország, ahogy ők szeretnék, csak azért, mert ellenfeleiket lepocskondiázták. Sokat küzdöttem a közélet tisztaságáért. Eredménye sohase volt. Minden kísérlet hajótörést szenvedett a koaiiezió alatt és ellen. Szegény ország, szegény köztisztesség ! Nagyon szegény, ha úgy akarjátok győzelemre vinni, hogy intakt embereitek spanyolfalként felállnak, hogy a táborotokban levő szennyet takarják és Ltgy ordítanak át a túloldalra mondván: saját testünkkel is megvédelmezzük ami őspanamistáinkat. ä naphoz. Irta : Korvin Ottó. Két lány és mi férfiak, alig ismerősök és idegenek, a német lányok nyelvén törten beszélők. Napimádatra akartunk menni és egyszer elsők lenni a nagy köszönésnél, amit uj világ jöttekor meghajtott fejjel tenni kell. Este álltunk össze: keletről, nyugatról és északról délre szakadt, pihenésre szorult sápadt és fáradt emberek. És találtuk azon az estén a délen élő nagy napsugaraktól bámult két lányt, akik azt mondták : — Ti idegen emberek, veletek akarunk menni,. És mi azt mondtuk : — Mi ma megnézzük az idegen éjét és megvárjuk az ismerős, de mégis mindig uj napfelkelést. Jöjjetek, de mi nagyon szomorúak vagyunk, mert itt nagyon szépek a hegyek és erdők. És én azt mondtam : Minek jönnétek? Nőt itt nem csókolunk, mert a csókoktól van arezunk sápadt- sága.^Mi itt nem beszélünk, mert attól vagyunk elfáradva. Mi nem iszunk pezsgőt — hát minek jönnétek ? Ti szegények, árvák, szomorúak, akik- mindig mulattok, daloltok és nevettek. A lányok komolyan kezdtek nézni és fekete szemükben nagy és mély bánatok keltek. Azt hiszem, egy nagyon szomorú zene játszott bennük. Nem szóltak, csak mellénk szegődtek és várták, hogy mi lesz. Mi meg elindultunk: öten, négy nyelven gondolkodók. Kóborolni kezdtünk a hegyeknek feketén határolt éjszakáján és be-betértünk kis emberek gőzös korcsmáiba szólni vagy nézni és borral egymás hazáját emlitni. Ilyen helyeken mégis csak volt beszéd. Igaz, hogy a mondatok betegek és hervadtak voltak, de mindenki beszélt pár rövid szót a hazájáról: az angol Londonról, melynek zaját és ködét vissza-visszavágja, a másik az orosz havakról, a hóról, a tiszta és fehérről, mely még minálunk is sápadtabb. A láuyok a tiroli hegyek magasairól és a nagy völgyek templomairól, csak én voltam hallgató, mert nem tudtam, vagy nem akartam magyarságommal előhozakodni. Kértek, de kérésük hiába volt, az angol azt kérdezte, mert verseket irt, hogy milyenek és sirnak-e itt a versek, az orosz: hogy itt is vörös-e a vörös és hogy van-e minálunk fehér? Ez festő volt. A lányok azt kérdezték, hogy jók-e a nők, de én egyiknek se feleltem, csak ráhajtottam sápadt arezomat a vörösbortól vérzeni látszó dőlt pohárra. Amikor megütötte az éjfélt az óra, akkor mi néma felállással köszöntöttük az uj napot és virradásvárásra útnak mentünk a sötét éj- szakában fel a hegyre. _____________________ El őször a városnak ó utczáit bolygattuk meg csodás csendjükben tiz lábunk egyenlő lépésű zajával, még rendetlen vonalban mentünk és halk szavak is estek el az ajkainkról lassau. Aztán a régi kapu ive alatt, ahol az ' ut hegynek emelkedett, én előre mentem az egyik lánnyal, akinek fekete szeme még az éjszakánál is feketébb volt és mégis látszott, talán gyászolón nézett, pedig itten már megszűntek az utmenti lámpáknak árnyékunkkal játszó sorai. Én előre mentem az egeikkel, a másik lányt közrefogta a másik két fiú, ők beszéltek is halkan az éjnek sötétjéről, a fák zúgásáról és megrezzentek egy éji madár csapkodó repülésére, mi kelten: előlmenők, csak néztük az éj sötétségét, a fák zúgását és a suhanó denevéreket. Nagyon sötét volt, a hold is uj, keskeny és hajlott, csillag is alig. Az utat nem láttuk, csak gondoltuk és egyszeregyszer megállás is volt, mert a sötétségben kétszeresek voltak az emelkedések és a megtett ut sokkal hosszabb. És egyszer sokpereznyi csendes menés után, mikor hátulról az orosz egy nagyon halk dalba fogott és én arra gondoltam, hogy ilyen halálos halványon csak éjszakai dal reszkethet, mert ott a napnak vagy szivnek nincs melegsége, megfogtam a mellettem menő lány karját és lassan magamhoz húztam. A sötét egygyé olvasztotta szorosan egymáshoz tolt a két testünket és lábaink katonás lépésekkel mentek. A szemünk tüzelt és ujjaink foRuhát fest vegyileg tisztit Haufel Sámuel Nagykároly, Kölcsey-u.l. a rom. kath. templom mellett. dlapittatott 1902. évben. Telep : Petőfi-ut 59. szám.
