Szatmármegyei Közlöny, 1912 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-03 / 44. szám

Nagykároly, 1912. november 3. 44. szám XXXVIII. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a Up «zellemi és anyagi ré»Bét illető köaloniénytk küldendők: ?;AÖYKÍEOLTBAN Jókai-utcsia 2. sa. Telephon 56 szám. Pártoktól független POLITIKAI LAP. — .......... Megjelenik minden vasárnap. . . " EL ŐFIZETÉSI ÁRAK Egy évre helyben hóéhoz hordva 5K vidékre postán küldve 8 koron* Megyei köeaégek, egyházak és iskolák részére egyévroS korong [j Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér’ sora 60 fillér. A háború ellen. A fejlődés, a kultúra, a humánizmus gyönyörű jelszavait immár hetek óta me­leg hullámokkal hömpölygő, piszkos vér­folyam nyaldossa és fenyegeti végleges elmúlással. Mert hazugság, felháborító hazugság minden ilyen jelszó, ha tűrik és elősegítik, hogy hitvány kapitálista ér­dekek miatt, de a nemzeti sovinizmus lobogója alatt ezer es ezer embert hur- czoljanak a vágóhidra. A müveit emberiség egy zokszó nélkül szemléli a balkáni eseményeket. A müveit és kevésbbé mü­veit emberiség vérszagra éhes és valami vadállaiias mohósággal lesi a napilapok vértől cseppegő közleményeit s valósággal kéjeleg a háborús hírek borzalmainak olva­sása közben. Egyetlen osztály, egyetlen társadalmi rend sem emelte fel tiltakozó szavát a Balkánon történő tömeges és oktalan em­bergyilkolás miatt és most is csak a szocziál- demokráczia az, amely az emberiség szent nevében üzen hadat a háborúnak. A kastélyban és a papiakban még most is lekicsinyléssel és gyűlölettel gondolhatnak a szocziáldemokrácziára, mégis ez az, amely az emberiség sorsát szivén viseli és amelyé a diadalmas jövő. Ennek meg­állapításától bármely társadalmi felfogás­nak elzárkózni üres képmuattás. A nemzetközi szocziáldemokráczia brüsseli irodája gyönyöiü, békét óhajtó kiáltványt^adott ki a háború ellen. A kiáltványból ’ "a Szatmármegyei Közlöny olvasóival a következő részleteket ös- mertetjük. A nemzetközi szocziálista iroda leg- i mélyebb megvetését fejezi ki a fölött a i tömeggyilkosság fölött, amely mostanság a Balkánon folyik és a balkáni államok szocziálistáinak hálás elismerését küldi azért a hősies bátorságért és elvhüségért, amely erőt adott nekik arra, hogy a há­ború ellen a lehető legnehezebb viszonyok között is tiltakozzanak. Kinyilatkoztatjuk, hogy a balkáni népeknek nemzeti egy­ségre és autonómiára vonatkozó jogos igényei mögött és a mostani állapotnak, amely Oroszország és Ausztria jobbá- ! gyaivá sülyeszti őket, megszüntetésére j irányuló kívánság mögött dinasztiák ér- j dekei és kapitálista kapzsiság rejlenek. Nem a munkálkodó osztályoknak, hanem a kapitálistáknak és a balkáni fejedelmek­nek érdekei idézték elő, hogy politikai változások a háború utján történnek. A munkálkodó osztályoknak, amely a nem­zeti önállóság kereteibe tartoznak, érdekei nem támasztanak háborút, hanem a bal­káni államoknak — Törökországot be­számítva — előretörtető kulturfejlődését és demokratizálását kivánják. Csak ilyen módon lehetséges — népek egymásra uszítása, gazdasági összeomlás és vér­ontás nélkül — elérni annyi népfölsza- baditó eredményt, amennyit az adott vi­szonyok között egyáltalán lehetséges. A bakáni népek fölszabadításának ezen módszerével összeegyezhetellenek voltak a kapitalisztikus és monarchisztikus érdekek; már ez is kikerülhetetlenné tette a háborút, amelyek borzalmaiért az ural­kodó osztályok felelősek. Ezenkívül súlyos felelősség terheli az orosz abszolutizmust, amely régóta szolgálta a balkáni népek nemzeti aspiráczióit azért, hogy az ő vé­rükből is szívjon erőt magába, mint oda­haza saját népei véréből. Bűnösöknek kell állítanunk végül Európa kapitalista hatalmait általában, mert Marokkóban, Bosznia-Herczegovinában, Tri- poliszban és Perzsiában kapzsiságuk és brutalitásuk, erőszakoskodásuk és szósze­gésük által Törökországban pedig az újjá­születésre törekvés perfid akadályozása ál­tal, valamint a cárizmus intrikái és az osztrák monarchia kedvteléseinek váltakozó játéka által a háború kitörését előidézték. Ebből az összeütközésből bármely pillanatban világháború réme születhetik. Az Internationale minden pártjának, minden proletárnak kötelességei jobban A TELEFON. Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. Fekete hajnal volt még . . . A jó Benedek, a sovány, éhesszinü fiú, izgatottan írni kezdett. A tinta engedékenyen folyt a tollából és a papíron daloló monda­tokká, színes sorokká ömölt össze. Izgalmas virradat borult az utczákra. A sötétségben csiraszagu, langyos szél lábujhegyen járkál a porhanyó göröngyökön s az emeleti abla­kokon itt-ott sápadt aranylángok haldokoltak. Többször tekintett az éjszakába, azután gyor­san, lihegve irt és mintha félt volna valami­től, kipirult és a keze reszketett. Pár perez múlva az Íróasztalon berregni kezdett a telefon. Leemelte a kagylót és a füléhez szorí­totta. Fólretolta a nedves írást és jegyezni kezdett. — Nem értettem. Még egyszer. — A betűket kérem egyenként. Az ujjai közt tánezoló tollszár szorgal­masan rótta le az unalmas, hideg szavakat s valami mondhatatlan fájdalom szorította össze a szivét. Fáradtan kelt fel a székéről, végig simította verejtékes homlokát. Halott fehér volt. Összeránczolta a szemöldökét, gondol­kozni kezdett, hogy megtalálja az elvesztett fonalat, és újra belezökkent a hangulatba. Folytatta az Írását, még hevesebben, még B--------TT- —^ .......... = ! boldogabban, mint előbb. Gyönyörű képek ; tánczoltak elébe, színes álmok suhantak elő | a hajnalodó levegőből, a mellén szorítást ér- ! zett é3 a feje megfájult. Alig irt azonban egy | pár sort, a csengő újra megszólalt. Felpattant a székéről. Sohasem bántotta j ennyire a zaj. Úgy tetszett neki, mintha ma a csengőnek aczélgombja különösen élesen zajongna. Máskor is háborgatták írásában, máskor is felzavarta a csengettyű, de ezen a hajnalon érthetetlenül mérges, pörlekedő, kö­vetelő volt, mintha csak őt akarta volna bosz- szantani. Keze ökölbe szorult. Várt. De mégis győzött a nyugodtsága hidegen leemelte a kagvlót s odahajolt a szótölcsér felé. — Halló, halló . . . Az írása ezalatt megszáradt. A papírla­pokon álmos, tántorgó legyek mászkáltak. Mikor felvette a tudósítást, vállat vont, elmosolyodott s újra Írni próbált. A csengettyű újra berregett. S aztán minden pillanatban íeljajdult, szinte sziszegve, csörömpölve, lármázva Ismerte ezt a vinnyogó, kegyetlen hangot. Nadrágzsebóbe dugta a kezét s szomorú lemondással hallgatta, Ajkai vonaglottak az undortól. Eszébe jutott egész múltja s a kávéházi füstös éjszakák és az idegsorvasztó virrasztások tarka gomolyagok- ban kerengtek el előtte. Es mindennek oka csak ez a lehetetlen, ostoba telefon volt, melynek hangját sokszor álmában is hallotta. Ilyenkor csiklandozó bizsergést érzett a tal­pában s hátgerinezén valami villamos borzon­gás futott át, aztán csengő füllel, tágra me­redt szemekkel nyöszörögve ült fel az ágyában, előre hajolt és az ajkai hangtalanul mozogtak. Belátta, hogy ma nem irhát. Megadta magát a sorsának. Nyugodtan letette a tollat s várta a csengettyü-szót. A csengő minden két perezben felzördült. Tántorogva kelt fel s reszkető kezekkel nyúlt a kagyló után. Szeme a haragtól szikrázott s dühösen ordított bele a telefonba. — Halló, ki beszél? Iszonyú hangzavar zúgott feléje. Több hang dünnyögött egyszerre, távoli zeneszó homályos akkordjai, érthetetlen magyar és német szavak foszlányai. — Halló! Halló! . . . szólt s a méregtől már csaknem sírva fakadt. A kagyló lemeze, pattogva, csörögve ko­pogott. — Elég . . . Nem kell több . . . Ebből kérek tiz, tizenöt sort . . . , Megnézte az óráját. Három óra volt. Ásított s az íróasztallal szemben levő mély pamlagba süppedt bele. Kiuyujtózkodott és aludni próbált. Feje lassan sülyedni kezdett, nehéz szemhéjai büsen borultak le égő szem­golyóira. Fölötte homályos, zöld lobogással égtek a virrasztó gázlángok. Suta, komikus árnyékok hasaltak végig a padlón, a falakon s az Íróasztalokon. S ahogy könnyes kivörö­södött szemei az álommal küzködve pislogtak, :* B: Ruhát fest vegyileg tisztit Háufel Sámuel Nagykároly, Kölcsey-u.l. a rom. kath. templom mellett. állapíttatott 1902. évben. Telep : PetSIf-ut 59. »iám.

Next

/
Thumbnails
Contents