Szatmármegyei Közlöny, 1911 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1911-08-20 / 34. szám
Nagykároly) 1911. augusztus 20 34. szám XXXVII. évfolyam. / SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY ^ZERKESZTOSEG és KIADÓHIVATAL: hová a la]É szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: íJnAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56 szám. Pártoktól független POLITIKAI LAP. •- megjelenik minden vasárnap. — ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 kórósa-“ Megyei községek, egyházak és iskolák részére egyóvreö korona"Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. ifi itt lilán? Véged Magyar kíván. Hol vagy ? Az Étalad hímzetté egyesített népek milliója vftgyódváasóhajt utánad, hogy szent szi- neét, elé borulva, elpanaszolhassa lelke keserűségét, szivének ezer évnél idősebb fáj- qalmfet. $ol vagy István Király? Keresnek, de Sehol se találnák. Régen, nagyon régen kiköltöztél az ország urainak, a népek vehetőinek szivéből. Emléked csak papíron /él még. A Te torró lelkedből kisugárzó tény és szeretet nem hevíti többé azok utódait, kiknek gyökereit Te ástad be az áldott magyar földbe. A történelem türelmes márványtábláira dicsőségedet, államalkotói bölcsességedet, mélységes vallásos érzésedet gyémánttal karczolták fel azok, akik kezébe a hatalom jogarát adtad és akiknek az anyagiak és a lelkek felett való uralmát ezer évnél hosszabb időre biztosítottad. Áradozva zengi rólad a krónikás: Saját buzgólkodásod, nemkülönben az általad nyugatról behozott papok fáradozásai a keresztény vallást az 1000. évben már általánossá tették. Megkoronázásod tényével megalakult a monarchia. A törzsek szerint élő magyarság nemzetté egyesült a Te főséged alatt. Személyedben egyesült mind az a hatalom, amit azelőtt a nemzetgyűlés és a törzsfők együtt gyakoroltak. Szabadon intézkedtél egyházi, mint világi ügyekben egyaránt. Az országot püspökségekre osztottad. A benczések részére öt apátságot alapítottál. Megparancsoltad, hogy minden tiz íalu templomot emeljen. Vallásosságra kötelezted az embereket és Te tetted kizárólagossá a személyes tulajdonjogot. Uralkodásod rakta le a rendi szervezetek alapjait. A néped között volt szabadok osztálya és volt szolgai osztály és voltak rabszolgák, kik egyenként is áru tárgyai voltak. Dicsőségedként jegyezték fel, hogy magad voltál a legnagyobb birtokosa az országnak és hogy a vármegyéket Te tetted közigazgatási és katonai alkotásokká. Nagy és bölcs íejedelem voltál — zengi a krónikás — és a nyugoti határokon még uj területeket is csatoltál az országhoz. f t A rémületes gyorsasággal vágtató Idő könyörtelenül és törvényszerűen elpusztít mindent, ami útjában áll. És csodálatos, hogy az egyház által 1083-ban szentjei közé iktatott István Király alkotásai még ma is — úgyszólván változatlanul — megvannak. István Király állami , dománya, az általa alkotott társadalmi és egyházi intézmények és beosztások ezer eV előtt a lelki nagyság és a bölcsesség csalhatatlan megnyilvánulásai voltak. Különösen egyházi ténykedéseinek intencziója volt kiválóan nemes. A Hadúrnak fehér lovat áldozó ősmagyarok lelkében a mindeneket átölelő szeretet tüzét gyújtotta meg; az embert akarta önmagával megismertetni a kétségtelenül lángeszű király, mert tudta és látta, hogy az emberiség még akkor gyermekkorát élte, tehát tetszetős játékra, vallásos czeremóniákra volt szüksége. Különös azonban, hogy mig az irás szerint is örök életű szeretetnek István Király által meg- gyujtott lángjai csakhamar kialudtak és az egyházban csak a csillogó külsőség maradt meg, addig a szent király által létesített és ma már elavult, tarthatatlan és igazságtalan, közigazgatási, társadalmi és egyházi intézmények — alig változott formában — még ma is fennállanak. A központi hatalom, a rendiség, az osztályuralom, a vármegye, a nagybirtok és az egyház befolyása a közügyekre. Nemcsak, hogy a lényege nem változott ezeknek, de a formájuk is csak igen kis- mérvben. Ezer év mintha nyomtalanul száguldott volna el Magyarország lelett! Mintha csak tegnap történt volna, hogy István király íőembereitől környezve visszaadta nagy lelkét urának. Csak az egyházi életben történt óriási változások jelentik, hogy Szent István uralkodását egy hosszú évezred ködíátyola takarja el. A szeretet hirdetésére idehozott nincstelen papok lettek úrrá Magyarországon. Övék az ország egyharmadrészének földje. És a szintén idegenből jött ritterek utódjaié. A szeretet vallását setétlelkü politikai A művészet kibiczei. A nagy franczia forradalom sok tekintetben elsiette dolgát: nem nyaktilózott le minden előítéletet. így például a kibicség iránt még ma nap is előitélesek vagyunk és felvilágosodott elmék sem átalják azt lealázó exisztenczi- ának minősiteni. Ez Ítélet pedig, hogy többet ne mondjunk, szörnyen egyoldalú, mert a kibic, mint ilyen tökéletes gentleman is lehet, ha tudnillik befogja a száját. Fájdalom, be kell ösmernünk, hogy ez csak a legritkább esetekben fordul elő, s igy a kibic rendszerint rászolgál arra a lesújtó kritikára, mellyel őt a társadalmi fölfogás illeti. A kártyajátékostól bajos volna elvitatni azt a veleszületett, természetes jogát, hogy önön kibiczét kiadós gorombaságokkal ne trak- tálja. Hisz a vérré vált kártyababona ősidőktől fogva azt tartja, hogy a kibicz jelenlétével képes a szerencse finyás istenasszonyát elhessegetni. Mennyivel jogosabb azonban a színházi intendások és igazgatók teli torokkal való kifakadása amaz egyének ellen, kik kotnyeleskedéseikkel, illetéktelen beleavatkozásukkal szabályos cziklusaikat összeturkálják és belekoty- tyanásaikkal gyakran a legszebb játszmákat is elrontják. Ez egyének alatt a művészet kibiczeit kell érteni, vagyis a művészek azon hozzátartozóit, kik magával a művészettel abszolúte semmi lelki rokonságban nem állanak, hanem atya- fiság vagy egyébb kötelék révén botlottak a művészi légkörbe, a világot jelentő deszkák — széleihez. Ilyenek: a szinházi mamák, papák, férjek, nővérek, unokatestvérek, sógorok, udvarlók és végül a törik-szakad miipártolók. E diszes társaság a művészet államában egy egész külön államot képez saját szakállára és örökös akna- harczot folytat a művészet általános érdekei ellen, hogy saját érdekét annál jobban kizsákmányolhassa. Csak harczmodor tekintetében tér el egyik a másiktól. A szinházi mamák például előszeretettel követik azt a sztratagémát, hogy leányaik vetélytársnőit leszólják. A publikum gyakran értesül egy-egy művésznő magánéletéből oly apró részletekről, melyek teljességgel nem a nyilvánosság elé valók. Bizonyosra vehetjük, hogy e híreket a homályból a szinházi mamák hozták napvilágra. Ez az ő zsánerűk. Nyelvük egy folytonos erkölcsi szappan, mely a mások családi szennyesét mosogatja. Ezeknél a mamáknál mindig nagy anyag van készletben és megdöbbentő részletességgel elő tudják adni egy egész művészi generáczió apró botlásait. De nemcsak a hírek beszerzésében fáradhatatlanok, hanem azok kolportázsában is virtuózok. Egy szinházi mama, ha az „eset“ érdekesebb, egész nap látogatásokat tesz : „Hallotta kérem? Nem hallotta? Az egész város arról beszél. Pedig milyen ártatlan képe van, az ember azt hinné, hogy háromig sem tud számolni, aztán tessék. Különben én előre megmondtam“ stb. Innen van, hogy csaknem minden nevesebb művésznő magánéletéből egy sereg kép- telen legenda forog közszájon, melyek felett maga az illető művésznő is jóizüket kaczag, ha fülébe jutnak. Szathmárynéról valamikor ez a hir kelt szárnyra, hogy fiatalabb éveiben két esztendőt töltött Angliában. Egy tapasztalatlan ifjú kon- zervatorista, ki erről valamit hallott, a művésznővel társalogva, véletlenül kérdezősködik nála, egy és más londoni dolog felől. — Nemde, nagysád, remek dolog az a kristálypalota ? — Meglehet. — Irigylem nagysádat, hogv látta . .-— Én? Hol? — Londonban, hiszen két évig .. . — Ja úgy . . . persze — mondá Szath- máryné, ki észrevette, hogy honnan fuj a szél, — csak azt sajnálom, hogy nem hoztam Angliából egy csomó angol flastromot. . . — Angol flastromot ? minek ? — Hát például, hogy az ön csacsiságát betapasszam vele. A legharcziasabb művészeti kibicz, kit valaha e kiadásban ösmertem, a hires ballerina Coppini Zsófi mamája volt. Hanem ez a derék olasz matróna nem pletykában csinált, sőt egész nyílt sisakkal küzdött tenyereivel. Valahányszor leánya föllépett, mindig oda állt a színfalak mögé és onnan dirigálta kezeivel és szemeivel a kedvelt prima bellerinát. Ha nem volt megelégedve a tempó gyorsaságával — mérges, elfojtott hangon kiszólott: „Presto, presto...! Maledetto . . .!“ Egyszer azonban úgy látszik, a fürge lábú Zsófi valami kardinális hibát követett el a plasztika törvényei ellen ... az öreg olasz kibicz-mama szeme A Főtemplommal szemben. Alapittatott: 1902. iifi!^-iiii^iiniÉiyiiiároi!iiw.i.
