Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-04 / 27. szám

SZAT MARMEGYEI KÖZLÖNY

Vármegyei közigazgatás.

Vármegyei közgyűlés.

Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága f. hó 1-én d. e. dr .Falussy Árpád főispán elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott.

Elnöklő főispán üdvözölte a törvényhatóság tagjait s közgyűlést megnyitotta. Á letárgyalt tárgyak egyes pontjai közül kiemeljük a következőket:

Tudomásul vették az 1907—8. évi közúti zárszámadást és a kereskedelemügyi miniszternek a Szatmár—bikszádi h. é. vasút előmunkálataira vonatkozó engedélyét. Az aradi vértanuk kiontott vére által megszentelt földterület megvásárláséra 500 korona az 1848—9-iki ereklye-gyűjtemény és Kossuth-muzeumnak pedig 50 korona segélyt szavaztak meg.

Elhatározták, hogy az Er&őszáda—farkasaszói viczinális utat a törvényhatósági úthálózatba veszik át. Tudomásul vették s a belügyminiszterhez felterjeszteni rendelték a Pesti Hazai Takarékpénztárnak a közúti alap terhére felveendő félmillió koronás kölcsönre vonatkozó kötelezvényt.

Kovács 'Sándor erdődi főszolgabírónak 2 heti szabadságot engedélyeztek.

Felsőbánya városnak járási, Királydarócz községnek községi állatorvosi állás szervezése iránti kérelmét pártolólag terjesztik fel a föld- mivelésügyi miniszterhez, Márton Béla kom- lódtótfalusi jegyzőt nyugdíjazták.

Nagykároly városnak ingatlan vétele tárgyában hozott határozatát s építkezési szabály- rendeletnek módosítását jóváhagytak.

A pribékfalvai körjegyző mellékilletmé- nyeit 200 koronáról 600 koronára emelték fel.

Feliratot intéztek a pénzügyminiszterhez a pálinkahamisitás meggátlása ügyében.

Elfogadták az állandó választmány azon javaslatát, hogy a községi és körorvosoknak ott hol nincs megfelelő lakás 600 korona lakbér adassák.

Itt megemlítjük hogy egy kissé szük- keblüségre vall, mert a községekben is a lakások szédületes magasságra emelkedtek; de meg ily összeg egyáltalán nem is kecsegteti a kör székhelyét arra, hogy költséges körorvosi lakás építkezésbe bele menjen.

A folyó hó elsei megyegyülés a maga nemében érdekes volt, amennyiben a tisztelt törvényhatósági bizottság tagjai az országgyűlési képviselőktől tanultak el, úgy látszik itt is előbb-utóbb össze kell telefonálni a bizottvan. Ha kérik az árát, hát ha haragosan is, de rá néz az ember. De a bor ? Azt a vagyonos ember nem igen rendeli a Krausz, Leitner és társa czégtől, egyrészt azért, mert a vagyonos embernek rendesen van szőlője, másrészt meg a rendelt bor árát azon nyomban meg is fizeti. Érthető tehát, hogy a Leitner ur által tollba mondott felszólítások mind kis tisztviselőknek, meg másod- és harmadrangú korcsmá- rosok czimére küldettek el.

A levelek telve voltak a legkülönfélébb fenyegetődzésekkel. amelyeket olvasva, kétségtelenül ijedten szaladtak a kis falusi vendéglősök a pénzesfiókhoz, hogy elküldjék a pénzt a nagy budapesti czégnek, amely kész elárve- reztetni az egész korcsmát. Pedig Leitner urnák eszébe se jutott volna, hogy a fenyegetéseit beváltsa. Spitz a vörösszeplős könyvelő, aki tizenkét év óta körmölt az irodában, de folyton felmondani készült és hihetőleg ma, ujabbi tizenöt év múltán, még mindig ott ül, Spitz folyton nevetett a Leitner ur haragos leveleim. Tudta jól, hogy a pert annak módja szerint megindittatja a czég ügyvédjével, de amikor az árverés kitűzésére kerül a sor, akkor megszállja a lelkét valami gyengeség és egyideig halasztja a kegyetlen rendszabályt, mig végre elhatározza magátós kiadja az utasítást.

A rimaszombati vasúti vendéglős ismét küldött ötven koronát a tartozásra. Az árverést fel kell függeszteni.

Ha Spitznek jó kedve van, akkor meg- koczkáztat egy alamuszi kérdést:

— Igazán Leitner urnák olyan jó szive van. Nem árvereltet senkit, pedig a Kitzl-czég, a Strasser-czóg, meg a többiek mind úgy ár- vereltetnek, mintha élvezetük telne benne. Igazán nein értem, Leitner ur kérem . ..

sági tag urakat, pedig hát érdekes tárgyak is voltak, ott volt a félmillió kölcsön, de ott volt Arad sz. kir. város átirata az aradi vértanuk kiontott vére által megszentelt földterület megváltása iránt.

E tárgynál dr. Nemestóti Szabó Albert bizottsági tag szólalt fel. Erős kritika tárgyává tette a törvényhatóság és kormány eljárását. Javaslatba tette, hogy e helynek megvásárlása kizárólag a kormány kötelessége. — Ennek a magyar nemzet tulajdona kell hogy legyen és a hivatalos magyarország vegye meg, ne pedig könyöradomány gyűjtésből, de úgy látszik a 48-as párt nem mer a porondra kilépni, ezt különben mutatja a kormánynak Bécs előtt való meghunyászkodó viselkedése.

Jellemző és a függetlenségi pártból jelenben táplált jó véleményből következik, hogy nem volt senki a törvényhatósági bizottság tagjai közül, ki védő szót emelt volna a függetlenség zászlója mellett s igy Ilosvay Aladár vármegyei alispánnak kellett megfelelni, ki is válaszában arra szorítkozott, hogy szemére vetette Szabó Albertnek, hogy hisz ő volt annak indítója, miként a császári jubileum alkalmával Szatmárvármegye az osztrák császárt üdvözölje.

Az egyébként egyhangú gyűlés hamar véget is ért.

A magyar szagényiigy.

Ha a magyar szegényügy nagy területén végigtekintünk, úgy első és legerősebb benyomásunk az lesz, hogy hazánkban szegónyügy- ről csak annyiban beszélhetünk, hogy a szegénység csak úgy és talán még nagyobb mértékben terjed, mint a külföldön, de egységes rendezésről egyáltalában nem lehet szó és a szegényügy egyes részeiben is csak a gyermekvédelem halad a maga jól megalapozott utján.

De ennél a mostoha helyzetnél is szembetűnőbb az a másik, nem kevésbé különös jelenség, hogy egy országban, amely immár egy évezred óta hoz törvényeket, egynémely elavult, porlepte királyi dekrétumon kívül a szegényügynek létező egész írott jogforrása a községi törvénynek rövid két szakasza és egy 1898-ban hozott, de már magában az indokolásban is ideiglenesnek jelzett törvénynek egynéhány szakasza.

Tagadhatatlan, hogy egy ország közállapotának nem az írott törvények kizárólagos ismertetői, de nem férhet kétség ahhoz sem, hogy amely ország közállapotainak minden

Leitner ur ekkor, mint már huszonötször tette, valahányszor Spitzbeugratta, felpattan és elmondja urja, megujra,hogy miért nem árvereltet.

— Ön nem ért engem, Spitz ur ? kezdi a kövér kezeivel idegesen hadonázva. Ön nem érti, hogy miért nem árvereltetek ? Mondja barátom, tudja maga mi az az árverés ?,Látott maga már árverelni? Nemi No, lássa. Én láttam, mikor az apám az árverés után igy szólt hozzám: Ne sírj fiam, nincs semmink és mindenünk megmaradt. Akkor nem értettem, ma értem. Látott már maga árverelni oly helyen, ahol szívesen megfizették volna a tartozást, de nem volt miből ? Látott már maga úgy ár- vereltetni, hogy a szigorú hitelező megszökik az árverésről és a végrehajtó elátkozza azt a perczet, amikor végrehajtó lett ? Én ös- mertem egy végrehajtót, aki az árverés előtt pár nappal elment az adósokhoz és figyelmeztette őket, hogy fizessenek valamit a tartozásra, mert külömben meg kell tartani az árverést. Ugyanez a végrehajtó volt az, aki inkább maga vette meg sok szegény ember apró- cseprő holmiját, semhogy széthordják, elkótyavetyéljék. Szombati napokon valóságos bucsu- járás volt a lakásán. Forintonkint, koronánkint vitték meg neki az emberek a tartozásukat.

Spitz ur itt elköhögte magát, mert kétszeresen is valószínűtlennek tartotta Leitner ur szavait; egyrészt, hogy legyen olyan jószivü végrehajtó, másrészt, hogy akadjanak emberek, akik ama jószivü végrehajtónak megfizessék a tartozásukat. Ez, szerinte, nagyon valószínűtlen dolog volt és valahányszor Leitner ur elmondta nézeteit az árvereltetésről, ennél a pontnál annyiszor elköhögte magát. Leitner végigmérte a keserű kedélyű könyvelőt és nagyobb hévvel folytatta:

egyes fontosabb mozzanatát törvény örökíti meg, abban az országban egy intézmény nem is létezik, ha nyomát a törvénykönyvekben nem találjuk.

Joggal állíthatjuk tehát, hogy a magyar törvényhozás a magyar szegényügygyel eddig nem foglalkozott, sőt állíthatjuk azt is, hogy a szegényügyet eddig hazánkban egyáltalán nem tartották érdemesnek arra, hogy vele az ország egész területére kihatóan foglalkozzanak.

Létezik ugyan egy belügyminiszteri rendelet, amelylyel a kormány a szegényügy rendezését elhárítja magától, de tudomásunk szerint senki sem ellenőrzi azokat a hatóságokat, amelyekre a belügyi kormány az ő tulaj- donképeni feladaténak teljesítését áthárította.

Hogy a magyar szegényügy rendezésére a mérvadó körök talán a legeslegújabb időig mennyire nem gondoltak, az a legfényesebben kiválik abból, hogy hazánkban eddig a szegényügy rendezéséhez semmiféle előmunkálatokat sem végeztek, de még az előmunkálatok végzésére utasításokat sem adtak.

Minden más tudományágnak oly fontos segédforrását képező statisztikai évkönyveink ugyancsak nem vesznek a szegényügyről tudomást és ha a szegénység látható tüneteivel lépten-nyomon nem találkoznánk, majdnem föltehetnők, hogy Magyarországon szegények egyáltalában nincsenek.

A szegényügynek teljesen elhanyagolj: állapota annál feltűnőbb, mert korunk köztudomás szerint a szocziális intézmények jegyében áll. Alig találkozunk oly nyilvános ténykedéssel, amelynek szocziális fontosságát ki ne domborítanák és alig hoznak újabb törvényt vagy rendeletet, amelynek szocziálpolitika hátterét az indokolásban külön ne méltatnák.

A sok praeventiv intézkedéstől nem látjuk a létező bajokat, a nép boldogitását ezélzó törekvéstől nem látjuk magát a szegénységet. Már pedig addig mig magával a szegénységgel nem végeznek, amig annak leküzdésére nem határozzák el magukat, addig nagy stilü szo- cziálpolitikát folytatni olyan anachronizmus, amely komoly következményeiben a nagy áldozatokkal hozott szocziálpolitikai vivmányokfa még végzetes befolyással lehet.

Nem vonjuk kétségbe, hogy a szegényügynek rendkívül fontos részét képező gyermekvédelem Magyarországon oly magas fejlődési fokot ért el, hogy a legtöbb államnak mintaképül szolgálhat és hogyha teljes egé- szégben még nincs is kiépítve, ha továbbá gyakorlati eredményeiről végleges Ítéletet ma még nem is mondhatunk, mégis az az egy biztosra vehető, hogy a magyar gyermekvéde— Ön úgy látszik sohasem volt fiatal és sohasem tapasztalta, hogy az ember nem mehet mindig a kitűzött utón, mert letéritik róla az eléje vetődő események. Ki tudja, nem-e lett volna belőlem is amolyan szigorú, kíméletlen ember, ha egyszer nem szán a főnököm nekem igen kellemetlen szerepet. Akkor Stein és társa czégnél voltam alkalmazva Hetenkint kétszer kijártam Budafokra, kivittem a szállítóleveleket, a pinczemester leitatott szomorodni- val és én az Eskü-tér helyett rendesen a Lánczhidnál támolyogtam fel a hajóból. Ez volt a foglalkozásom a boritékiráson kívül. Egy napon azonban hire jött az irodába, hogy egy adósunk, valami vidéki korcsmáros, feljött Budapestre és itt korcsmát nyitott, Alkalmas módon be lehetne rajta hajtani a követelést. A czimet hamarosan megmondta a bejelentőhivatal, az adósoknak eme rettenetes ellensége és most már csak arra volt szükség, hogy megtudjuk kinek a nevére szól az italmérési engedély. Ha az asszony vagy valami rokon nevére, akkor kár a fáradságért. Ezt meg kellett tudni és Stein ur, az én akkori főnököm, egy igen elmés és egyben igen egyszerű módot talált ki. A markomba nyomott két forintot és azt mondta: menjek el abba a korcsmába vacsorázni. Ha vacsoráztam — mondta — ereszkedjek szóba a csaposlegénynyel, tetessem magam, mintha nagyon jókedvű volnék és nézzem meg ügyesen a falra függesztett ital- mérési engedélyt.

Csöndes, igen csöndes kis utczában volt az a korcsma. Olyan csöndes volt az utcza, hogy szinte a vidéken éreztem magam. Sok esztendő múlt el azóta, sok mindent elfelejtettem, amit átéltem, de-arra az estére emlékszem, annak az estének minden mozzanatára