Szatmármegyei Közlöny, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-17 / 3. szám

SZ ATM ARM

Ö \ V

tárul előttünk ez a sejtett bűvös világ, a mely felől már csapkodnak a szelek, a melynek levegőjét ma már felvilágo- sodottsággal szívjuk magunkba a nélkül, hogy elárulni mérnök, mert félünk, szégyenük magunkat azoktól, kik szintén úgy gondolkoznak pedig mint mi. Addig pedig be kell vallanunk, hogy sehogyan sem vagyunk, vagy legjobb esetben valahogy úgy, mintha sehogyan sem volnánk . . .

Piaczunk drágasága.

Már többször megemlékeztünk e helyütt azokról az abnormis állapotokról, amelyek városunkban az élelmi czikkek árai tekintetében uralkodnak. Azóta is folytonosan kapjuk olvasóinktól a panaszos sorokat, amelyek mind erről panaszkodnak és kérnek bennünket, hogy bármi utón vagy módon igyekezzünk odahatni, hogy ennek az abnormális állapotnak nyomasztó hatása némileg enyittessék, vagy valami hatósági intézkedések által ennek enyhítése megkiséreltessék.

A panaszok legnagyobb része, valamint mi is az élelmi czikkek e nagymérvű megdrágulásának okait abban találjuk, hogy mielőtt a piaczra hozott élelmi czikkek a nagyközönségnek ajánltatnának fel, mint vevőknek, már egyes helybeli, vagy vidékről idesereglett vagy a fővárosba szállítást eszközlő nagykereskedőnek adatnak el, illetve azok által már kora reggel összevásároltatnak sigy a fogyasztóknak már úgyszólván semmi, vagy csak selejtes áru marad, amelynek ára viszont a kis kinálat és a nagy kereslet folytán méregdrágára szökik fel.

Ezen visszaélések ellen, mint emlékezünk, volt Nagykároly városának egy oly értelmű határozata, mely szerint a nagykereskedőnek a vásárlás hatóságilag csak egy bizonyos időn túl engedtetett meg, amely idő igen helyesen oly pontban volt megállapítva, amikor a fogyasztók szükségleteiket már beszerezhették. Ez az intézkedés, úgy tudjuk, a kereskedelemügyi miniszter által azon indokból helyeztetett hatályon kívül, hogy ez a szabad verseny elvébe ütközik és igy fenn nem tartható.

A legutóbbi napokban azonban, mint tudjuk, Budapest főváros tanácsa szintén hozott egy oly értelmű rendeletet, mely szerint a délelőtt bizonyos óráira korlátozta a nagy és kis kereskedők eladási jogát. A rendelet hatályba is lépett, ami azt bizonyítja, hogy a

— A n\athematikát s fizikát adom elő, jelentem alásan.

— No, az gyönyörűséges lehet. Szeretném most megmutatni, micsoda tanárjuk van a fizikából s a mathematikából. Most pedig egy- kettő, forduljon vissza a kaszárnyába, én is mindjárt ott leszek s majd ott meghallja a többit!

Inkább ment volna a pokolba, mint a kaszárnyába. Ezer ördög kínzását szívesebben elviselte volna, mint Komorovcsák kapitány egyszeri szidását. De elment, mert ezt a parancsot kapta. A regulának pedig engedelmeskedni kell.

Mi történik vele: ezen nem igen volt ideje gondolkozni. Nyomában volt az ezred réme. Fekete bajuszát fehérre lepte a hó, fehér volt még a szemöldöke is. Szeme azonban félelmes sötétben villogott:

— Tud-e vívni, professzor ur? dörgött az önkéntesre.

— Mindent tanultam, de ezt nem kapitány ur.

— Nem? ügy meg kell tanulnia. Micsoda katona maga?, ha még fegyvert se tud forgatni és micsoda tanár, ha még ezt se tanulta meg? Mától fogva a szurony vívást fogja minden nap gyakorolni. Megértette?

Ezzel előhozatott két háromméteres dorongot s előhívott egy izmos szakaszvezetőt. A dorongok vége rongygyal volt betakargatva, mintha azáltal nem fájna annyira az ütés.

— A tanár úrral gyakorolja a szorony- vivást. Ne sajnálja, csak üssön rá, éppen úgy, mint a czigánytrombitásra szokott. A tanár ur is csak olyan katona, mint a többi. A szakaszvezető a szó szoros értelmében megfogadta a parancsot. Kézbe vette az egyik dorongot, a

K Ö

kereskedelmi kormánynak e tekintetben ma már más álláspontja van, mint volt abban az időben, amikor a mi határozatunkat megsemmisítette. És habár a főváros tanácsának ezen intézkedése nem védi teljesen a fogyasztók érdekeit, mi oly intézkedéseket léptethetünk életbe, amelyekben a főváros ezen intézkedésének hibái már elkerülve volnának.

Mi tehát a piacz drágaságának megszüntetése czéljából elsősorban is a régi vásárlási tilalom újbóli megtételét tartjuk szükségesnek.

De véleményünk szerint egy másik talán még közelebb fekvő oka is van a piacz megdrágulásának. Tapasztalható ugyanis, hogy a piaczra hozott élelmi czikkek a nagykereskedők által még azoknak a piaczterületre beérkezése előtt összevásároltatnak. Városunknak a falvakba vezető utczáin a vásári napokon már a kora reggeli órákban megjelennek a vidékről idejövő kereskedők s egyrészt a helybeli kereskedők érdekeinek jelentős sérelmére, de másrészt a nagyközönség károsítására már az utczán összevásárolják a behozott élelmi czik- keket s igy azok a piaczra nem is kerülvén, a piaczon eladásra kerülő áruk ára rohamosan felszökik. Mint értesülünk, különösen a Petőfi és Szőlő-utczák torkolatánál szoktak ilyen parallel vásárok tartatni.

Ezen visszaélések megszüntetésére pedig czélravezetőnek egyedül azt találnék, ha egy pár héten keresztül a rendőrség ezeken a helyeken őrszemeket állítana fel, s amint egy ilyen eset tudomására jön, az e tárgyban már meglévő szabályrendeletek alapján a legszigorúbban járna el.

Ajánljuk ez ügy ilyen irányú elintézését hatóságaink figyelmébe.

Községi takarékpénztárak.

Az országban mindenütt foglalkoznak ezen intézménynyel, sok beszélgetés közben, nagyon sok helyt azonban már lépéseket is tettek annak felállítása iránt.

Csak helyeselnünk lehet ezen törekvést. Különösen a városokra és nagyobb községekre a kulturális költségek' olyan nehéz teherképen súlyosodnak, hogy e miatt kénytelenek folytonosan emelni a pótadót, ami nemhogy kedvessé, de nagyon sokak előtt ellenszenvessé teszi a kulturális intézményeket. Kell valami — eddig rendelkezésre nem álló — nagyobb jövedelmi, forrást teremteni az egyes községeknek. És hiába okoskodnak a városok és községek vezetői, nem találnak más alkalmas jövedelmi forrást, minta községi takarékpénztár

intézményét. Ettől várják azt a jótékony és az egész községre hasznos erőt, amely a kulturális haladást lehetővé teszi a polgárság különös megterhelése nélkül.

Úgy értesülünk, hogy a minisztériumban az egves községek által a kebelükben létesítendő takarékpénztárakra vonatkozólag készített s a minisztériumba jóváhagyás végett felterjesztett alapszabályokat nem küldik vissza. Visszatartják azokat, sőt a már működő községi takarékpénztárak alapszabályait is felkérte a belügyminiszter s kiadta a minisztériumban ezen ügy elkészítésével foglalkozó ügyosztálynak. Ugyanis a belügyminiszter dkiildötte egyik magas állású tisztviselőjét külföldre a községi takarékpénztári intézmény tanulmányozása végett. Ez a tisztviselő tanulmányújáról hazatérve, üdvösnek, hasznosnak és feltétlenül szükségesnek jelezte a községi takarékpénztárak létesítését, szervezését, mert azt látta, hogy különösen Németországban valóságos hatalmat képviselnek ezek a takarékpénztárak, hogy ott olyan erőforrást képeznek ezek az egyes községek gazdasági életében, amely7 nélkül ezen állam gazdasági élete a mostani színvonalra csak sok idő múlva emelkedhetett volna.

Az volna tehát ezek után kötelessége a miniszternek, hogy e takarékpénztárak létesítését mindenütt engedélyezze, ahol csak kérik. Pedig sok helyről kérik. Úgy látszik, hogy ez intézmény rövid idő alatt elterjed az egész országban, éppen azért a miniszter bizonyos egyöntetűséget akar teremteni a takarékpénztárak szervezésében. — A községi takarék- pénztárak ugyanis közvagyonból alakíttatnak, közvagyonokat kezelnek, amely vagyonok kezelésére nézve ma a törvény olyan intézkedéseket ir' elő, amelyek a községi takarékpénztárak szervezetébe bele nem illenek, azok mozgását nehézkessé éseredménytelennétenaék. Pedig a községi takarékpénztáraknak szabad mozgását, másrészt a hatályos ellenőrzést is lehetővé tegye. Éhez a munkálathoz szereztettek be a már működő községi takarékpénztárak alapszabálymi és tartattak vissza.

Annyira előrehaladtak ezek az előkészítési munkálatok, hogy már a törvénytervezet is készen van s a miniszter ezt rövid időn belül beterjeszti a képviselőháznak, hogy az még a jövő évben törvénynyó válhasson. Bár beváltaná a miniszter ezt a szándékát, hogy az a hatalmas intézmény7, amely a külföld gazdasági életének egyik legnagyobb erőforrását képezi, nálunk is mielőbb életre kapjon s tegye virágzóvá és termékenynyé a mi gazdasági életünket is.

másikat Ollósnak adta, aztán nekirohant s két- szer-háromszor úgy mellbe csapta, hogy7 meg- tántorodott. A kapitány azonban talpra parancsolta, s ebben a formában tovább folyt az oktalan oktatás. Mikor félóra múlva végesza- kadt, szegény Ollós Géza talán ember se volt már.

— No látja professzor ur, ezt kell megtanulnia, ez többet ér a világ mindenféle filo- zopterénél s nagyon üdvös hatással van az egészségre is. Most menjen, tanuljon, majd holnap folytatjuk ismét a szoron'yvívást.

Folytatták is heteken keresztül. Ollós Géza azonban ekkorra se tudta megtanulni. Kantot, Schoppenhauert nagyon jói megtanulta, de a szurony vívást sehogy se tudta megtanulni. Hej, de sokat szenvedett ezért a kapitány úrtól!

Sok rosszhoz hozzászokik az ember. Ollós Géza is hozzá kezdett már szokni a szurony- viváshoz. Észrevette ezt azonban Komorovcsák kapitány s újabb kinzásí módon törte a fejét.

Azt hallotta, hogy a professzor kerül minden társaságot, a tánczot pedig gyűlöli. Bolondságnak, komoly emberhez nem valónak tartja. Pokoli ötlet villant meg agyában. Eszméjének pompásságán ő maga hangos kaczajra fakadt.

Másnap keményen ráparancsolt, hogy azokon az estélyeken, bálokon, ahová a tisztikar hivatalos, ő is minden alkalommal okvetlen megjelenjék.

— Ön természetesen nem azért lesz ott, hogy a szép leányok körül legyeskedjék, — tette hozzá, — hanem azért, hogy azokat mu- latassa, akiket senki nem mulattat. Csak aztán vigyázzon, szégyent ne hozzon a századra.

Kedvetlenül, de mégis elment Ollós Géza az első mulatságra. Sokan voltak ott, úgy

érezte, hogy az ő jelenléte teljesen fölösleges. Meghúzódott a fényesen kivilágított terem egy sarkában, s karjait összefonva elábrándozott.

Miért, hogy neki senkije sincs, miért, hogy őt senki se szereti? Pedig neki is van szive, jobb mint a másé, hűbb, mint a másé és még sincsen senkije. De ha volna: tenyerén hordaná, megbecsülné.

E perczben kimondhatatlanul boldogtalannak érezte magát. Szeretett volna elrohanni, hogy senki se lássa, hogy senkit se lásson.

Kifelé indult.

Az ajtóban egy leánykával találkozott. Szőke hajú, kék szemű, karcsú termetű leánykával. Nem valami szépség, de kellemes jelenség. Kettőjük tekintete találkozott. A katona megrázkódott, elkapta szemét a leányról, s kifelé menekült. Egy erős kéz azonban vállon ragadta:

—- Vigyázzon, professzor ur, szégyent ne hozzon a kompániára!

A kapitány ur volt. Ő szólott hozzá, az ezred réme.

Visszafordult hát a terembe. Oda állott megint a sarokba, s kereste azt a szőke fejet, azt a kék szemet. Kereste, de a nagy sokaságban nem találta. Tovább akarta fűzni ábrándjait, miközben hozzája lépett a század kadétja. Csupasz arczu, eleven fiú:

— Jöjj, bemutatlak néhány hölgynek. Tánczolj, udvarolj, mert különben bajod lesz a kapitánynyal.

Gépiesen követte a kadétot. Bánta is ő, akárhová viszi, akárkinek mutatja be. Arra gondolt, hogy még kétszáz egy nehány napja van hátra, s aztán ismét szabad ember. Ott