Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)

1908-04-26 / 17. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

— A vármegyei központi választmány e hó

30-án délelőtt 11 órakor ülést tart, melyen intézkedni fog az orszgy. képviselő-választók névjegyzékeinek kitétele felől.

— Szatmárvármegye közigazgatási bizottsága legközelebbi ülését május hó 8-án fogja megtartani.

— Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye törvényhatósága május 14-én közgyűlést tart, melyet megelőző napon az állandó választmány ülésezik, melynek különben e hó 28-án is lesz ülése.

A tiszti fizetések.

A katonatiszti fizetések javitásáról tömérdek újságolni valójuk van mostanában a lapoknak. Páros napokon emelik, páratlanon nem emelik a tiszti fizetéseket. Tegnap egy szó se volt igaz a híresztelésekből, ma a leghitelesebb helyről jelentik ki, hogy: de bizon javítani fognak a tiszturaknak, mert azok is emberek. S mivel ők is emberek, ez nem katonai kérdés, hanem társadalmi. Amiből következik, hogy ha a katonai kérdések ki vannak is kapcsolva a mai szörnyű békességből, ez nincs kikapcsolva. Ágyúval, létszámemeléssel, bakancsreformmal és a zsinórozás korszak- alkotó újításával várnak mindaddig, míg a tiszti fizetések ügye rendben nincs — de csak addig. — Az pedig Kreutzschockdonnerisetteroschdenerot 1 — rendben legyen mindjárt!

Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez lesz a dolognak a vége. Az"úgynevezett illetékes körök semmiesetre se tesznek ingyen olyan kijelentést, hogy a katonatiszt is beletartozik ebbe a czivil- bagázs társadalomba. A tagsági dijat nekünk kell megfizetnünk, ha van, ha nincs miből: az ilyesmit nem szokás megkérdezni.

Isten neki, ebbe is bele fogunk majd nyugodni, mint ahogy egyebekbe is belenyugodtunk már. Elvégre a hazát is lehet felemelt fizetés mellett védeni, — (ámbár valóban semmi rosszat nem találnánk abban, ha a katonaság is a sztrájkok kipróbált mezejére lépne. Ezt a nagy veszedelmet nyilván nem sinylené meg úgy az ország, mint egy aratósztrájkot. Sőt talán egészségére is válnék.)

Hanem ez hiábavaló elmélkedés, idáig nem kerül a dolog. A parlament szavazni fog s az ország fizetni fog. Mi tudnánk is tanácsot adni arra nézve, miből fizessen. Volna a tiszti fizetéseknek módja, ami mellett még megtakarításhoz is jutna az ország. Volna, csak akarni kellene 1

Például vannak a legénységnél kiadások, melyeknek semmiféle elfogadható katonai értelme nincsen. Itt pedig nem kicsinységekről van szó, mert egy krajczár is roppant nagy összeg, ha úgy számítunk, hogy a békelétszámban körülbelül háromszázezer ember van fegyver alatt. Akkor minden emberre tett egy krajczárnyi napi kiadás napi háromszázezer krajczárt, azaz napi háromezer forintot tenne. Ez egy évben kamatok nélkül egymilliókilenczvenötezer forirt. Pedig ilyen hiábavaló kiadásokat nem nehéz találni. — Kitudja megmondani mi értelme van a csákónak, — Fölösleges parádékra való a legénységi diszkabát (Waffenrok) is, pedig az ára nagyon szép summa. Ha csak 16 koronájával számítunk is félmillió darabot: nyolczmillió koronát hajit ki az ország az ablakon, aminek jobb hasznát is vehetné. Vannak egyébb fölöslegességek is. A franczia meg az olasz huszár is ad valamit a külső megjelenésre, de beéri az arany- sujtás helyett selyem zsinórral is. A német tisztek csak ezüst kardbojttal védik a hazát, a többi államokban pedig egyáltalán lomtárba tették, amivel igazán egy csatát se nyertek még meg, hacsak nem nagyon feledékeny a világtörténelem.

íme, egy-két találomra előrántott példa, hogy mikép lehetne pénzt keresni tisztjeink számára ? De vannak még nagyobb hiábavalóságok is, amiket könnyű összeböngészni a hadügyi költségvetésből. Például az 1906-os füzetből látjuk, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg 28,478 korona, Frigyes főherczeg 38,348 korona, Jenő főherczeg 25,123 korona, Lipót Salvátor főherczeg 19,694 korona évi illetéket húz a hadügyi budgetből. Az utóbbival egyenlő gázsija volt Ottó főherczegnek is s ez a summa bizonyosan az ő halálával sem maradt gazdátlanul.

De vájjon az amúgy is nagyvagyonu fő- herczegek, nem mondhatnának-e le ezekről az összegekről amaz égető „társadalmi“ kérdés rendezésére ? Az előléptetésre igényt tartó századosok elméleti ismereteit biráló-bizottság szükségletei is kitesznek vagy 70,000 koronát. Alighanem olyan tétel ez is, amit alaposan lehet redukálni. Lehetne redukálni az ország javára a katonai nyugdíjtörvényt is; az összes nyugdijszükséglet 25 millió koronát tesz ki s ebből négy és fél millió esik a 457 nyugalmazott tábornokra, negyedfélmillió a 2126 törzstisztre.

Szóval lehetne javítást adni a tiszteknek úgy, hogy az ország ne nyomorodjon bele. S ez érdeke a hadseregnek is, mert mi lesz akkor vele, ha katonai kötelessegtudással tisztára föleszi az országot? —i.

Humanizmus és a kóbor czigányok.

Abból az alkalomból kifolyólag, hogy a dá- nosi rémes rablógyilkosság elkövetői felett most ül törvényt az Igazságszolgáltatás, elmondunk nehány észrevételt az alábbi sorokban, melyek — mint sok annyi életrevaló eszme — sokszor voltak ugyan már itt és ott megpendítve, de amelyek a koalicziós kormány jóvoltából még mindig csak a jövő század zenéjét képezik, holott megoldásuk evidens érdekű kötelesség volna.

*

Nálunk a humanizmus tultengésben van. Minden úgynevezett humánus cselekedet és intézmény ötletszerűen keletkezett, a legtöbb esetben minden gyakorlati érzék nélkül, csak úgy, amint valakinek eszébe jutott azt megvalósítani.

Ilyen tulhumánus és tisztán ideális szempontok vezették azokat is, akik a jelenleg érvényben álló büntető igazságszolgáltatás eszközét, a börtön és fogházbüntetések végrehajtásának módozatait kifundálták anélkül, hogy vele a czélt — bűnbe esett embertársainknak megjavítását — legalább részben is elértük volna.

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy egy ilyen magasabb állami internátusbán, szeretett gonosztevőink nemcsak hogy meg nem javultak, hanem még nagyobb gonosztevők, illetve kapaczi- tások lettek, mert ott, ahol évekig üdültek, bő elméleti oktatásban részesültek, nagyobb gazember urak részéről. Kiszabadulva, fokozott ambi- czióval fognak előbbi bünüs mesterségükhöz, mert ha nem fogják őket meg, jól jövedelmező mesterség, ha pedig rajta veszítenek, hát a legrosszabb esetben visszakerülnek oda, ahol a „magasztos humanitás“ jeligéje alatt olyan vég- hetetlen szeretettel ajnározzák őket. Gyönyörű palotákban laknak, hófehér ágynemű, kitűnő koszt, fütött szoba, 7—8 órai alvás s horribile dictu, még négyszögméterenkint is kiszámított ozondus friss levegő várja őket. Mindezekért pedig alig nehány órai kényelmes munka a viszontszolgálat, amit tőlük követelnek.

Szamaritánus embertársaim erre azt mond- ják, hogy: hát a szabadság, a személyes szabadság ? !

Szabadság 1 — ez csak a becsületes polgárok kincse lehet; ahhoz gonosztevőknek semmi jussa sincsen. Ha ők ezen szent emberi jogot embertársaik kárára megsértik, rájuk nézve pusztán csak a szabadság-vesztés méltó büntetés nem lehet.

Ne ijedejenek meg, túltengő humanizmusban szenvedő, bár nemeslelkü, de talán tapaszgatják egymást; toliászoknak, csókolódznak soha ki nem fogyó szerelemmel. A papagály- férjek mintái a hűségnek 1

Különb 3n más férjek is becsületére válnak a féríinemnek, nemcsak az enyelgésben, hanem a munkában, a családi terhek viselésében is osztoznak hitestársukkal. Ráülnek a tojásra és buzgón költenek, pedig nem természetük a dajkaság; ennivalót hordanak a kicsinyeknek és étetik a feleségüket is, ha a szükség úgy kivánja; szóval minden terhet elfogadnak, mindenben, még a nyomorban és fájdalomban is osztoznak életük párjával.

Afrikában, Nubia déli részében, egy tó partján, melyet a Nílus áradása töltött volt meg vízzel, két gólyát láttak szomorúan, mélán sétálgatva, olyan időtájban, mikor a többiek vidám nászünnepüket ülték Európában. Vájjon mi tarthatta vissza vándorutjokból? Lelőtték őket. És a rejtély meg volt fejtve; kiderült, hogy az a két gólya férj és feleség volt, hogy a tojónak a szárnya el volt törve, azért nem kelhetett útra a többi boldogokkal és a férje meghozta neki azt az áldozatot, hogy lemondott a hazájába való visszavándorlásról és mellette maradt ápolónak, vigasztalónak

Németországban is láttak már olyan elmaradott gólyapárt, melynek a gyöngébb fele volt csak akadályozva az elköltözésben. De a hűséges férj ott maradt beteg felesége mellett; vele kínlódott, vele didergett a hidegben; vele szenvedett éhséget és szomjúságot és —horri- bile dictu! — odajutott, hogy feleségével együtt házról-házra járva, koldulással volt kénytelen eledelét kikönyörögni a kegyes szivü emberektől.

Ennyire megy a madarak házassági,hűsége!

Vannak azonban kivételek is. Ólálkodó agglegények, a ház körül settenkedő fiatal gadár és lesi a pillanatot, amelyben egymásra ronthat. Egyik támadó, másik védő mozdulatokkal kering, kerülgeti egymást, mintha mind- egyikök félne a harcz vészes kimenetelétől. Végre egymásra csapnak, mint a rohanó szélvész; a szárnyuk csattog, a tollúk pereg, a körmeik mélyen vágódnak egymás testébe és egygyé gomolyodnak és kalimpálva zuhannak le a magasból a földre. Most enged a köröm és a két vetélytárs pár pillanat múlva újra a le/egőben van — és újra harczol, mig az egyik győzelmes nem lesz és a legyőzöttet el nem űzi a menyasszony közeléből. Hanem azért még mindig nem övé a babér! Más vidékről is érkeznek daliák, kik az asszony bir- hatásáért sikra szállni készek; sokszor tiz, tizenkettő is sorompóba lép egy hölgyért. Csak azé a babér, aki valamennyit legyőzte.

A vizi madarak a vizen küzdenek a menyasszonyért éppen olyan hévvel, de nem olyan lovagi szépséggel, mint a sasok a levegőben. A szerelmes gácsér, a berzenkedő gunár, a büszke hattyú egyformán küzd menyaszonyá- ért: a vetélytársat megragadja a feje búbján, a nyakán és a viz alá igyekszik buktatni, vagy pedig szárnyaikkal verik véresre egymást.

Szóval minden madár küzd és ha a szükség úgy kivánja, vért ont és gyilkol is hölgye birhatásáért.

A hölgy e harezokat is egykedvűen, hideg rész vétlenséggel nézi; de csak látszólag. A harcz vége nagyon is érdekli öt; mert a győztesben látja mátkáját, élete párját. Mikor a diadalmas hős győzelmi babérjával felé közeledik, nem fut, nem menekül többé előle; merev közönbössége vonzó szívességgé, rideg tartózkodása meleg szerelemmé változik; kedves, gyöngéd, bizalmas lesz iránta; udvarlását

szívesen fogadja és szive érzelmeit most már egészen kitárja, szabadon nyilatkoztatja. Nincs elragadóbb valami, mint az ilyen friss mátkapár. Boldogságuk sugárzik szemükből, megelégedés, szerelem minden mozdulatukból. Még az énekük is bájosabb; az örömtől, gyönyörtől ragyogóbb, emelkedettebb és bizonyos ünnepi bensőség ömlik el minden szaván. Mintái ők a házaspárnak: a félreértés, a szóváltás, a duzzogás, avagy az összezörrenés és a tarka szeszély felhői sohasem zavarják meg az ő boldogságuk tiszta kék egét; egy akarat — természetesen női — vezeti őket minden tettükben. Bejárják, berepkeclik együtt a berket, az erdőt és együtt keresik ki a családi hajlék felépítésére alkalmas helyet.

így kezdődik a madár házasélete és igy tart „holtomiglan-holtodiglan“, igy tartörökké. A madár-hitestársak szerelme soha sem hamvad el; ők egyformán szeretik egymást, akármennyire megvénülnek. Minden tavasz uj ruhát hoz nekik és friss dalt fakaszt a Iliinek ajkain; és az uj ruhába, a felzendülő friss dalba beleszeret a tojó minden tavasszal újra, meg újra a késő öregségig. Oh, a madár-há- zasélet mintája a házaséletnek! A párokat csak a halál választja el. A ház tetejére évek során ugyanaz a gólya-pár, az eresz alá ugyanaz a fecske-pár tér vissza. A gólya-párok nemcsak vándorútokban, de még Afrika tavainál is együtt maradnak. Ha valaki Afrikában egymás mellett lialászgató két gólyát lel, biztos lehet, hogy férjet és feleséget ejtett el fegyvere. A galambok örök hűségét, egymás iránti gyöngéd szeretetét mindenki ismeri. Még állhatato- sabbak, még gyöngédebbek egymás iránt a papagályok, melyek órákig elpepocselnek, elenyegelegnek egymással; simogatják, cziró-