Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-09-20 / 38. szám
SZAT MARMEGYEI KÖZLÖNY — Népgyülés az általános választói jog érdekében. A Nagykárolyi Polgári Ra-' dikális Párt ma délután 4 órakor a Polgári Olvasókör kerthelyiségében népgyülést tart az általános választói jog érdekében. A gyűlés napirendje: az általános választói jog és a kormány magatartása. Ez alkalommal élénken eszünkbe jut a nagykárolyi koalicziós pártoknak múlt év már- czius havában tartott népgyülése, amelyen a derék pártférfiak ugyancsak fogadkoztak az általános választói jog érdekében. Azóta hírét sem hallottuk az egyesült pártoknak és — ami a legszomorubb — bölcsen hallgat a választói jog kérdéséről a nagykárolyi függetlenségi párt is, amelynek pedig ősidők óta programmjában van a választói jog általánosítása. A balpárt természetesen hive az általános választói jognak és csak alkalomra vár, hogy tiltakozó szavát külön népgyülés keretében felemelje a kormány jogtipró politikájával szemben. A polgári iskola reformja. Most, mikor gyermekeink a nyári pihenő után újból bevonultak az iskola kapuján, nincsen aktuálisabb kérdés, mint az iskola. A polgári iskola reformját évről-évre halljuk emlegetni. A kultusztárcza költségvetésének tárgyalásakor a Háznak egy-két tagja évről-évre felszólal a polgári iskolák érdekében, s a miniszter válaszában sürgős kötelesógének tartja a reformot megvalósitani. Aztán hallgat az ügy esztendeig, amikor ismétlődik az egész újabb felszólalás, újabb válasz és újra hallgatás. A polgárság pedig lesi-várja, hogy a sok Ígéretnek már egyszer legalább egy részét valósítanák meg, nem is említve azt a sok ifjút, aki elvégezte a polgári iskola hat osztályát abban a boldog reményben, hogy a hetediket is módjában lesz nemsokára elvégezni. A dolog pedig késik, múlik. Azok a faktorok, amelyek hivatva volnának a polgári iskola ügyét kezelni, valljuk be egész őszintén, vagy elfogultak a középiskolában és egyetemen beoltott nézeteik miatt, melyek a gyakorlati életben való boldogulást, a műveltséget a gimnázium vagy reáliskola elvégzésétől teszik függővé, vagy a dolgokat szakszerűig nem ismerik és informácziójukkal, amely sajnos, döntő befolyású, ferdén világítják meg az iskola reformjára vonatkozó kívánságokat. Pedig itt nem a bürokratizmusnak száraz jelentése és véleménye kellene, hogy a döntő szót kimondja, hanem a gyakorlati élet száz és száz oldalról vett tapasztalat kellene, hogy döntsön ebben a fontos és a nemzet művelődésére óriási befolyással biró kérdésben. A polgári iskola reformja már egy évtized óta kisért. Azóta az „illetékes“ tényezők meghallgattak boldog-boldogtalant, jogászt, mérnököt, orvost, gyógyszerészt, papot, akik czif- rábbnál czifrább véleményeket adtak olyan dolgokról, amikről legfeljebb laikus felfogásuk lehetett; csak éppen ennek a felfogására, véleményére nem voltak kiváncsiak : a szakemberére. A polgári iskolának történelmi fejlődése, a társadalmi élet újjászületésének szükségessége, az iskola tantér .'ének jelenlegi tarthatatlan volta, a magyarosodás és az ezzel járó művelődési viszonyok, a művelt társadalmi osztály megteremtése vagy kiszélesítése, a két másik középiskola tanterve és más irányzatú czélja, a külföldi művelt államok hasonló mozgalma, a modern haladásnak száz és ezer ágazata mind sürgősen követelik a polgári iskola reformját. A polgári iskola 1868-ban, mint harmadik középiskola létesittetett a gimnázium és reáliskola mellett. Abban az időben a reáliskolának és a polgári iskolának hat osztálya volt. Mind a két iskola egy czélt szolgált, t. i. olyan pályára kvalifikált, a melyhez egyetemi végzettség nem kellett. Mikor aztán 1875-ben a műegyetem főiskolai rangot nyert, a reáliskolát kifejlesztették a főiskola előkészítő iskolájává, a polgári iskola pedig megmaradt hat osztályúnak, amely olyan pályákra képesített, amelyhez főiskolai képzettség nem kellett. A dolog úgy állott, hogy az ókori klassicizmus mellett, a melyeknek tehát a felsőbb iskolákra való nevelés volt a főczéljuk, volt egy olyan iskolája a közoktásnak. amely a gyakorlati életbe vágó dolgokat gyakorlatilag oldotta meg s az életnek adott kész embereket. Ebben az időben, a dolgokat ebből a szempontbői tekintve, a kultúra sokkal előbb állott, mint most, amikor ezt a harmadik iskolát a helyett hogy kifejlesztették volna, tökéletesítették volna, visszasülyesztették, osztályainak számát leapasztották hatról négyre, tantervét félszegül megcsonkították. A polgári iskolát eredeti czéljától tulajdonképen az 1848 ban felállított kereskedelmi iskolák téritették el. Ettől az időtől fogva a polgári iskola elveszítette vonzó erejét. A hat osztályt már kevesen végezték, lassankint csak négyre redukálódott az iskola népessége és a kereskedelmi iskola a polgári iskola felsőbb osztályait mintegy felszívta. A jövő azonban fényesen igazolta, hogy milyen ferde felfogás ki nem fejleszteni az országnak ezt a legmagasabb iskoláját teljes egészszé. A kereskedelmi iskolák felállításával kapcsolatosan jogosan kérdezhetjük, vájjon kereskedőink tódulnak-e ebbe az iskolába? Szét kell nézni a társadalomban s a szomorú feleletet megkapjuk. Aki elvégzi a kereskedelmi iskolát, az megy könyvelőnek, bankhivatalnoknak s csak egy kis hányada kereskedőnek. Voltakép tehát ott vagyunk, hogy a kereskedelmi iskola, mint szakiskola, nevel szakembereket a kereskedőknek, de nem kereskedőket. A kereskedők egy hatalmas százaléka bizony még most is csak legfeljebb négy középiskolával van és a tanonczbizonyitványával. Hát miért ne lehetne ezt az osztályt a magasabb műveltségreképzés mellett a polgári iskolában egyúttal szakszeriileg is kiképezni? Mert a kereskedelmi iskoláknak ugyan semmi közük sincs kereskedőink művelődéséhez. Nézzük az iparos osztályt. Miért ne lehetne nekünk művelt iparos osztályunk ? Nem fejlődne-e ezzel az iparunk mely sikeresen vehetné fel a versenyt a külföldi jóval kifejlettebb iparral ? Hány ambicziozus iparos emberrel találkozunk az életben, aki szépet, újat produkál s ugyanannyiszor halljuk a szájából, mily nehézségekkel küzködött, amig művét megalkotta, mert nem ért a számításokhoz és csak próbálgatott, illesztgetett, amig czélját elérte, sokszor elég hibásan. A társadalomnak nem séabad félembereket nevelni, akik ugyan tudálékosak, de műveletlenek, mert ez idő szerint nem volt alkalom és idő a kiművelődésükre az alatt a rövid idő alatt, amig iskolába járhattak. A tudománynak, művelődésnek, iparművészeinek s egyáltalán minden kulturtörekvésnek csak abban az esetben van létjogosultsága a kulturállamban, ha azt mindenki élvezheti, értheti, hozzáférhet, szóval, ha mindnyájunké. De ezt a jelen viszonyok között ugyan nem mondhatjuk el, mert csak a legprimitívebb képzettséget tudjuk jelenleg négy éven át megcsonkított tantervvel megadni, hogy az tényleg ebben az irányban érvényesüljön. Ezek a dolgok pedig a milliók szemében elvesznek, hogy csak ezerek élvezhessék. TÁRCZA. Fáj, fáj az este ... Az őszi esték titkos villanása Befesti sárga, gyűrött arczomat, Es minden árnyát a szemembe ássa Ez a halottos, hűvös alkonyat. Kigyul ilyenkor sok bolondos emlék . Mint bús lidércz a temetők alatt. Es mintha, mintha koporsóba’ lennék, Szorítanak az ónszinü falak. Az éjre várok, holtan, szenvedőn, A szivemben egy csonka vers borongott, S a lámpa fénye volt a szemfedőm. Már jön az éjjel. Jön és eltemet. S majd néha-néha, mint. egy ócska rongyot Meglengetem a lelkemet . . . Franyó Zoltán. Pelona. Irta: Fehér Jenő. — A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Cox báró, a király első udvarmestere egy kora tavaszi napon kihallgatásra jelentkezett Zsófia királynénál. Mialatt a főkomornyik bejelentette, a báró idegesen járt föl és alá a művészi reliefekkel gazdagon ékesített váróterem süppedékes szőnyegén. Sovány, magas szál ember volt. A haja őszbe csavarodott már, de simára borotvált fiatalos arcza és élénken villogó szemei meghazudtolták a korát. Egyébként tipikus alakja az udvaroncznak. Fölfelé alázatos és simulékony, lefelé dölyfös és kegyetlen. E pillanatban fölötte izgatottnak lászik. Olykor megáll, valamit mormog maga elé és a kezével élénken gesztikulál. — Meg kell mondanom . . . dörmögi, — meg kell mondanom. Igaz, hogy kissé veszedelmes a dolog, de koczkázat nélkül nincs haszon ... De hogy is kezdjem el... Hm!... Igen . . . A báró homlokára nyomta a mutatóujját, majd ördögi mosoly ült az arczára: —- Hátha!... Furcsa lenne 1... Ki tudja! A főkomornyik visszajött és mély meghajlással jelentette, hogy őfelsége, a királyné hajlandó őt elfogadni. Azzal előrement és sorjába nyitogatta föl előtte a szárnyas ajtókat. Az ötödik ajtónál alázatosan oldalt lépett és az udvarmestert bebocsátván, betette mögötte az ajtót. Zsófia királyné az ablaknál állott és a park taván úszkáló hattyúkat nézte. Magas termetű, karcsú, fiatal nő volt, mindössze huszonhárom éves. Mikor a báró belépett, megfordult. Az arcza szabályosan szép volt. Hideg és parancsoló, ha komoly, szelíd és megnyerő, ha vidám. Sötétkék szemeiből a hatalom tudata sugárzott. Hófehér homlokát sötétbarna haj- koszoru övezte. — Nos kedves báró, mi jót hozott? — -kérdezte az ajtónálgörnyedezőfőudvarmestertől. — A hála hozott ide, amelyet Feleséged legmagasabb családja iránt érezni soha meg nem szünük. — És mivel óhajtja kimutatni a háláját, kedves báró? A báró közelebb lépett és suttogó hangon mondá: — Azzal, hogy figyelmeztetem Feleségedet a veszedelemre, amely fenyegeti . . . — Veszedelem? Engem? — Parancsára, Felség 1 — Beszéljen 1 A báré aggodalmasan körültekintett. A királyné elértette a pillantást és megnyugtatta: — Nincs a közelben senki, bátran szólhat. — A fejemmel játszom, Felséges asszonyom. Mert, amit elmondandó leszek, mélységes titok még. De én szívesen koczkára teszem az életemet is, mert hiszen, amivé lettem, Felségeg megdicsőült atyjának köszönhetem. — Amivé lett, báró, azt boldogult atyámnak köszönheti és amivé még lehet, azt nekem fogja köszönhetni. Tudom, hogy ön hű emberem. A báró meghajtotta magát. — Öt éve már — mondá — hogy felséges urunk hitveséül választotta a legszebb, legjobb . . . — Ne bókoljon kedves báró. Térjünk a dologra! „ — (3 felségét, hogy is mondjam . . . Kínosan érti, hogy . . . hogy a Pelona ormán még minden csöndes . . . — Ah! — Boldog lenne, ha a hegytetőről száz- egy ágyulövés hirdethetné . . . Felséged bizonyára ért engem . . . — Oh, nagyon is jól! — Erre ez időszerint, fájdalom, nincs kilátás . . . — - Kell, hogy ön mindezt elmondja nekem? — Ha nem kellene, nem merészelném.
